Ambrus Irén: az orvoslás egy csodálatos munka

Az egyetemen is sportoltam még három évig, a tájfutást folytattam. 1979-ben fejeztem be egyetemi tanulmányaimat, abban az időben a pálya elején volt három év gyakornokoskodás, azaz a kórház különböző osztályaira kerültünk, ahol hat-hat hónapot töltöttünk, minden hat hónapban vizsgáztunk, majd ezt a vizsgajegyet hozzáadták a hat év médiájához, és aszerint volt a kinevezés. Én Déván egy évet, Besztercén pedig két évet gyakornokoskodtam. 1982-ben, akkor szültem a második gyerekemet, a Beszterce-Naszód megyei Szászlekencére neveztek ki körzeti orvosnak, de nem jártam dolgozni, mert gyereket neveltem. 1983-ban versenyvizsgára jelentkeztem, Marosvásárhelyen volt a fertőző- és járványtan vizsga, amelyen sikerült elnyernem Temesváron egy posztot. A férjem Besztercén volt orvos, a gyermekeim a nagyszülőknél, s hogy közelebb kerüljek a családomhoz, Kolozsvárra jelentkeztem szakképzésre, aztán egy év Kolozsvár után következett egy év Marosvásárhely, majd

1989-ben kineveztek a kórház medikális igazgatójává, nem kérdezték, hogy akarom-e vagy sem, fiatal voltam, tapasztalatlan. Átmeneti időszak lett volna, de nagyon próbára tett szakemberként is, és emberileg is. Persze mindeközben végig dolgoztam az osztályon is. 1991- ben főorvos lettem, majd 1992-ben osztályvezető. Pályafutásom során különböző szakvizsgák, versenyvizsgák, konferenciák, felkészítők, továbbképzések sokasága következett, de ez beletartozik egy orvos életébe. Arany János mondása volt számomra az útmutató, „legnagyobb cél pedig itt, e földi létben, / Ember lenni mindég, minden körülményben”.

– Gondolom, hogy ez az élete mottója is.

– Erre neveltek a szüleim. Édesapám öt évig volt fogságban, ez is, és a kollektivizálás is nagyon mély sebeket ejtett a családon. Gyermekként sokszor kihallgattam a felnőttek beszélgetését, megrázó dolgokat hallottam. De azt mindig elmondták, hogy az életben mindig tisztességesnek kell lenni.

– Rejtélyesnek tűnő betegségek, folyamatos kihívások egy gyorsan változó világban – talán így lehetne egyszerűsíteni egy infektológus főorvos mindennapjait. Pályafutása során feltételezem több alkalommal is szembesült újabb s újabb fertőző betegségek megjelenésével.

– Sok minden történt az évek alatt, amikor is szükség volt a helyzet pontos és helyes felismerésére. 1990-ben jelent meg például hivatalosan Romániában is a szerzett immunhiányos állapot, azaz az AIDS. Addig is volt, de mindaddig tilos volt erről beszélni, azaz már 1989 előtt voltak esetek, de hivatalosan csak utána. Nem volt eszköz, amivel védekezzünk, és ott voltak a betegek. Általában 2-3-4 éves kisgyerekeket hoztak hozzánk, jól emlékszem, az elsőt Kostancáról hozták, aztán érkeztek felnőttek is. Voltak nehéz pillanatok is.

Egyébként Románia nagyon topon volt a kezelésben, minden gyógyszer elérhető volt, ami újonnan megjelent. Ahogy bevezették a kombinált terápiát, kezelni tudtuk a betegséget, nem veszítettünk el pácienseket. Szerettem ebben a patológiában dolgozni annak ellenére, hogy tényleg veszélyes volt. Jó eredményeink voltak ahhoz képest, hogy eleinte ez egy halálos, gyógyíthatatlan kórkép volt. Az orvoslás egy csodálatos munka. Nagyon jól irányította szakmailag az országot Adrian Streinu-Cercel professzor, mindig megbeszéltük a súlyos eseteket, és ha nem tudtunk valamit, felhívhattunk. Különben én nagyon sokat dolgoztam egyedül.

Egyrészt itthon jó volt a csapat, másrészt mindig volt egy kolléga Kolozsváron, Bukarestben, Brassóban, Vásárhelyen, akivel szükség esetén megbeszélhettünk egy-egy problémát, akire lehetett számítani. Ez kölcsönös volt.

– Érzett valaha félelmet?

– Soha nem féltem, mindig, minden körülmények közé bementem az osztályra. Egyszer kaptam el egy fertőző betegséget, a H1N1 vírust, azt is tudom, hogy egy jászvásári diáktól, ő jött idegen környezetből, és később konfirmálódott nála a betegség. Bejön a beteg, és szóba állsz vele, egy légtérben vagytok, nem tudod, hogy honnan jön, mit hozhat. Akkor még maszkot is ritkán hordtunk. Szerencsés voltam, mert hasonló eset sosem fordult többet elő. Ez egy folyamatos kihívás, nem tudjuk, hogy honnan jönnek a kórokozók.

Amikor megjelentek az első cikkek Kínában a Covidról, és egy gyorsan terjedő fertőző betegségről adtak hírt, őszintén szólva nem is gondoltuk, hogy még minket is ilyen hamar utolér. És mennyi tragédiát okozott.

– Embert próbáló időszakban irányította a fertőző osztályt, éveken keresztül egyedüli szakorvosként. Szigorú, de következetes embernek, orvosnak tartják.

– Sosem tettem különbséget beteg és beteg között, de a káderek között sem. A betegeket mindig a betegség súlyossága szerint tekintettem fontosnak, vagy nagyon fontosnak. És voltak olyan esetek, amit nem lehet elfelejteni, mert egy-egy betegség evolúciójában néha történhet váratlan fordulat. Ilyen a medicina.

Nagyon jó csapattal dolgoztam, akik sokszor még a gondolataimat is tudták, akikkel félmondatokból is értettük egymást. Nagyon „szerettem” a gyerek pácienseket, hálás betegek, ahogy egy kicsit jobban vannak, felállnak, és már valami csínytevésen gondolkoznak.

De segítettek a nagyszülők is, és aztán a gyerekek, mondhatom, már kisiskolás koruktól nagyon önállóak voltak.

– Az, hogy a férje – Alexandru Mureşan gyermekgyógyász főorvos – is szakmabeli, teher volt, vagy egyszerűsítette a helyzetüket?

– Otthon a betegekről nem beszéltünk, az otthon az otthon volt. Az egy másik kérdés volt, hogyha felhívták valamelyikünket telefonon egy-egy esettel, azt hallottuk, de mi nem beszéltünk a kórházi munkánkról, arról, hogy mi történik bent az osztályon. Már csak azért sem, mert ott voltak a gyerekek is. Ők csak annyit jegyeztek meg, hogy nálunk állandóan csend kellett legyen, mert olvastunk, szakmailag fejlesztettük magunkat.

– Két lányuk van.

– Igen. Egyikük orvos lett, a másik pedig közgazdaságot végzett.

– 42 évet volt a pályán, négy éve nyugdíjas. Ha végigmegy az utcán, sokan megállítják…

– Sok emberrel találkoztam életemben, és igyekeztem mindenkin segíteni. Egészen jól esik, amikor a piacon végigmegyek – keveset járok be a városba –, és megkérdezik, hogy vagyok. Jó érezni, megélni a környezetünk megbecsülését.

– Több mint negyvenéves szakmai tapasztalattal a háta mögött milyen tanáccsal látná el a fiatal orvos generációt?

– Fontos, hogy legyen példaképük az orvoslásban, hogy lássák, egy másik ember, akire felnéznek, hogyan cselekszik. Mi mindannyian felnéztünk a tanárainkra. Ma már úgy gondolom, hogy rendkívül fontos volna a pszichológiai ismeret, a holisztikus szemlélet. Rendkívül fontos a beteggel többet beszélgetni, és megtudni, milyen a környezete, milyen behatások érték, mert lehet, hogy épp annak a következménye a testi, lelki vagy szervi problémája. Nagyon megváltozott a mai világban, főleg a Covid után az orvos-páciens viszony.

Nincs hozzá ismeretük, egy tünet alapján nem lehet diagnosztizálni. Ezért is tudatosítanám az emberekben is, hogy nagyon fontos a szakorvosi vélemény. Fontos az életvitelünk, környezetünk, a táplálkozásunk és egymáshoz való viszonyunk. Fontos a prevenció, és ennek egyik fontos része az önismeret, hogy tudjuk, hova helyezzük önmagunkat, merre tartunk, mi a célunk. Ha az egyének szintjén ez létezne, mindannyiunknak jobb lenne. Nagyon jól emlékszem,

A lánya arra kért, hogy lehessen az édesanyja mellett. Nagyon fontos lépés volt, mert a beteg tudta, hogy ott van mellette a hozzátartozó, és ez sokat segítette állapota javulását, erőre kapott.

– Halálesetekkel is szembe kellett néznie…

– Engem minden haláleset nagyon megrázott, akkor is, amikor tudtuk, hogy elkerülhetetlen volt, de muszáj továbblépni. Tudja, a nehéz élethelyzetekben mi adott erőt? A sport. Ötvenöt éves koromig sportoltam, minden nap kijártam a pályára szaladni, sajnos egy baleset következtében le kellett álljak.

– Ennek a sok évtizedes pályafutásnak meg lehet fogalmazni egy tanulságát?

– Az, hogy a pályán voltam, számomra egy jó dolog volt. Családom számára elfogadható, másképp nem tudom jellemezni. A gyerekeimnek nem nagyon volt megfelelő, de ha elölről kezdeném, ugyanezt csinálnám. Ugyanezt.

Igyekeztem megtartani hitemet, emberségemet annak reményében, hogy nem hagytam magam mögött gyógyíthatatlan sebeket, égető tüskéket. Már csak azt szeretném, hogy azt a pár évet, ami még előttünk van, azt valahogy csendben, a párommal együtt, egymásra figyelve, és egymásra vigyázva, elvonulva falura, a hegyekbe töltsük el, értékelve az életet.

A cikk először lapcsaládunk hetilapjában, a Heti Hírmondóban jelent meg 2024. szeptember 20-án.