Erdőszentgyörgy város – ide tartozott Bözödújfalu, amikor még falu volt – a polgármesterével, Csibi Attila Zoltánnal beszélgettünk a héten. Megjelentek olyan cikkek, tévés vagy eltévelyedett tudósítások, amelyek azt ígérik, hogy viszonylag rövid idő múlva újra lehet majd látni a 25 éve elárasztott falut. Mi több, egy külföldi lap ilyen címmel hiteget: Huszonöt év után újra sétálni lehet majd Bözödújfalu utcáin. Egy másik meg azzal, hogy: Látható lesz a víz alatti Bözödújfalu. Akárha egy óceáni víz alatti állatkerti vagy múzeumi sétára mozgósítanának. S szinte mindenik a polgármestert jelöli meg forrásnak.

A kiürítéskor a lakosok lebontották a házaikat, gazdasági épületeiket, az anyagot vagy elvitték vagy eladták. Legfennebb néhány sehova nem vezető betonlépcső maradványai látszanak majd. Legfennebb... S még az sem valószínű, hogy a tó medrében maradt rozsdás gépeket (földgyalukat, homlokrakodó gépeket, amelyeket a munkások a rombolás után otthagytak, mert már nem lehetett kivinni őket) látni lehet majd. Azok a tó legmélyebb részén, középtájon vannak, ott meg takarja őket a víz.

Az elöljárónak van egy – sőt több – gondja is. Ha majd csökken a vízszint, s akadnak majd „bátor felfedezők”, kútba eshetnek. A kutak ugyanis megmaradtak. Nem tudni, mennyire töltődtek fel iszappal. Ha valaki mondjuk térdig érő vízben bóklászik, beleeshet egy ilyen kútba. A további gond –

A polgármesterrel való beszélgetés után nekivágunk a felújított tó körüli útnak, hagy' lássuk, miként mutat a vizét vesztő tó. Még nincs az aszfalton koptatóréteg, kátyúk azonban már vannak. Ha elkészül, jelentősen lerövidíti majd a távot – mindössze 60 kilométerre – a Vásárhely–Bözöd–Székelykeresztúr útvonalon. A gátnál állunk meg először. És szerencsénk van – nem mint később. Barabás Levente gátőr (na nem, nem Pelikán elvtárs!) mutatja a tornyot (amelyből a zsilipeket irányítják), s azt, hogy miként történhetett a baj a híddal. Valószínűleg a nagy hideg miatt az összehúzódás nagyobb volt, a hídelem levált a tartóoszlopról, s a vízbe esett.

Tovább megyünk az egykori katolikus templom romjai felé, a tó túlsó végébe. Miután elhagyjuk a siratófalat s a kopjafafalut, rátérünk az egykori falusi utca végére. Tengelyig ér az éjszakai eső miatti sár, az autó kezd önálló életet élni, megy, amerre akar, illetve amerre a sárba vájt mély keréknyomok vezérlik, mígnem már a célhoz közel végleg megfeneklik. A tizenkét, dombon megmaradt magányos bözödújfalui ház egyike előtt veszteglünk, kiszállni nem lehet a három-négy derékmagas csahos miatt, mert hogy nem ismerjük a szándékukat, kipróbálni meg nem akarjuk, egy sosemvolt kapu előtt bő rokolyás asszonyság némán, tétlenül szemléli a kipörgő, sárt fröcskölő kerekeket, s még halovány szándéka sem látszik a segíteni akarásnak, így aztán valahogy kínnal-bajjal kifarolunk a sártengerből, lemondunk a templomrom nézegetéséről, s derékig sáros autóval visszaindulunk a műútra. Nesze neked katasztrófaturizmus!