„Attól kezdve azt mondta a bizottság, hogy kimondottan azoknak az intézményeknek adják vissza az ingatlant, amelyek a tulajdont igazoló iratokban szerepelnek. 2015 őszéig semmilyen ingatlan ügyében nem hoztak határozatokat. Ekkor újra elkezdett dolgozni a bizottság, meghozták a döntéseiket, és minden egyes kérést elutasított. Egyetlen egy kedvező döntés sem született.”

Veress Emőd, az Erdélyi Református Egyházkerület jogi képviselője rámutatott, az egyházak még a két világháború közötti időszakban is rendkívül fontos közösségmeghatározó szerepet játszottak a magyar közösség életében – iskolákat, kulturális intézményeket működtettek, ösztöndíjakat osztottak, tudományos tevékenységeket támogattak.

„Az egyházi ingatlanok visszakérése nem öncél, továbbra is fel kell vállalják ezt a szerepet. Ha ezek visszakerülnek az egyházakhoz, azt a szerepnek a visszanyerését szolgálják, amelyeket valamikor igen magas szinten végeztek az egyházak” – reagált a Marianu-ügy kapcsán felvetődött vitára, miszerint egyesek nem értik, hogy az egyház miért kéri vissza ezeket az ingatlanokat.

– tette hozzá.

Szabó László fejlesztési előadó tanácsos, a Magyar Unitárius Egyház részéről hangsúlyozta, az ingatlanok „rablása” már 1918 után elkezdődött, tehát már száz éve zajlik ez a folyamat. „A visszaszolgáltatási törvények nem azért jöttek létre, mert a ’89 utáni Románia vezetői nagyon híresek lennének a magyarbarátságukról meg az igazságszeretetükről, és valami belső vagy felső kényszer által hajtva jót akartak tenni nekünk, hanem mert nemzetközileg politikai kényszerhelyzetbe került Románia – a NATO vagy EU-s csatlakozásra gondolok. És ilyenkor

Bánffy Farkas is osztozott eme véleményen. „Nem azért találták ki ennek az országnak a vezetői ezt az egészet, hogy adják vissza a magyar egyházaknak, családoknak Erdélyt. Valószínűleg nem ez volt az alapgondolat. Akkor ne is várjuk el. Az volt az alapgondolat, feleljenek meg külföldnek, és közben próbálják meg az ország egy részét megszerezni. Ne várjuk azt, hogy a Román állam azon fog dolgozni, hogy segítsen nekünk. Alapvetően nagyon jó szituációban vagyunk, ha valamit megoldottunk az egészből. A saját perünkben, amikor megjelenik a DNA, és a bíróságról, a közjegyzőtől, a könyvelőtől elkéri az összes dokumentumot, elgondolkodik a bíró, hogy milyen döntést kell hozzon. Ez is egyfajta nyomásgyakorlás. De ezzel is számoltunk,

Nemzetpolitikai kérdés, hogy az egyházak és az „osztályellenes népnyúzók” – ezek vagyunk mi – miért kell visszakapják. Ezek a nemesi családok a kultúra, egyház, oktatás támogatásában mindig is szerepet vállaltak, ezután is vállalnának.”

Ami megint egy kicsit visszás. Ezért Afganisztánban lelőnek, Nyugaton lecsuknak, itt kitüntetnek. Az ötödik perfelújításnak például az volt az alapja, hogy egy 2008-ban a független román bíróság által meghozott ítéletet felülbíráltak egy ’52-ben meghozott, nem aláírt, nem jogerős sztálini ítélettel.”

Veress Emőd úgy véli, nem is olyan rossz az ingatlan-visszaszolgáltatási törvény, csak az alkalmazása nem helyes. Adott esetben jól tudott működni, most nem tud, mivel nincs meg a Romániára nehezedő külső nyomás. A visszaszolgáltatási törvények alkalmazásánál olyan feltétlekhez kötötték a tényleges visszaigénylés módját, amelyekről tudták, hogy lehetetlen teljesíteni. „Csüggedni nem szabad! Amit nem lehet visszaszerezni, azt valamilyen szinten újra kell kreálni és újra kell építeni” – vélte. 

Bánffy Farkas szerint minden jogi lépcsőt meg kell mászni, és ki kell vinni nemzetközi szintre az ügyet. „Olyan geopolitikai helyzet kell, amikor az ország úgy érzi, hogy abban érdekelt. Ugyanakkor a nemzetközi szinten meghozott precedens ítélet befolyásoló lehet. Ha nemzetközi ítéletek vannak, amelyek rendezik ezeket a dolgokat jogszerűen, nehéz a román bíróságon felülbírálni. Az már más kérdés, hogy ez az ország mennyire szeret végrehajtani nemzetközi ítéletet. Nem szabad egyszerű, falusi megoldásokkal elindulni, nagyon profin fel kell készülni.”