A történelem egy képzeletbeli asszony sorsa által bemutatva

Valamennyien ráismertek azokra a tárgyakra, amelyek egykor otthonaikat, vagy szüleik, nagyszüleik lakását díszítették. Sokan mondták, nem is gondoltak volna arra, hogy ezek a tárgyak egykor múzeumba kerülnek. De igazából nem is a tárgyak az érdekesek – figyelmeztetett a muzeológus –, hanem azok a történetek, amelyeket ezek hordoznak.

– mondta a múzeum munkatársa, aki mint antropológus a tárgyak történetére próbálja felhívni az érdeklődők figyelmét.

A kiállítás megálmodói – Kolumbán Zsuzsánna, Kinda István, Miklós Zoltán, Salló Szilárd, Szőcs Levente és Vajda András, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum munkatársai – nem ragaszkodtak a néprajzi kiállítások szokásos sorsfordulóihoz, inkább az emberi élet egyes pontjaira, a történelem egyes szakaszaira nyitnak rálátást egyetlen személy szemszögén keresztül. Nem válaszokat kínál a tárlat, hanem kérdésekre ösztönöz. Merre menjek, hova tovább, mi lesz velem? Továbbá döntést követő kérdéseket tesz fel: merre mentem, miért ezt választottam, mi lett belőlem? Miért vagyok az, ami vagyok, és miért történt mindez velem?

– olvasható a kiállítás ismertetőjében.

A tárlat nem mindennapi módon vezet végig a képzeletbeli Anna életén, általa ismertetve a történelmet 1920 és 1989 között. A múzeum udvarából, a földszintről indul a látogatás, egy csűrnek berendezett térből, ahol román és magyar nyelven meséli a narrátor a fiatal, falusi lány életét. Anna fő szórakozása vasárnaponként a tánc, ahogy másoknak is a hagyományos erdélyi falusi társadalomban. Ott ismerkedik meg a fiúval, akibe szerelmes lesz és akitől gyereket vár, de aki magára hagyja. Mivel ez nagy szégyent jelent a falusi környezetben, valamint a családja is kitagadja, Annának el kell hagynia a szülőfaluját, és a városba megy szerencsét próbálni.

Egy jómódú zsidó családhoz szegődik cselédnek, csakhogy a családot deportálják, senki nem tér vissza a haláltáborokból. Véget ér a háború, új lehetőség nyílik a fiatal nő számára: belép a pártba, és mint ifjú kommunista tér vissza a falujába, ahol még mindig úgy tekintenek rá, mint a megesett, szégyenben maradt lányra. Nem akarják észrevenni és megérteni, hogy ő „egy jobb jövőért fáradozik”. A falusi környezet, majd a városi zsidó család polgári otthona után egy jellegzetes pártirodába lépünk, komor és barátságtalan szobába, ahol a csupasz falon a pártot éltető szlogen olvasható, kopott íróasztal, szék és vasszekrény jelenti a berendezést.

Aztán következik a kiállítás utolsó állomása, a városi tömbházlakás. A szobában a szocialista bútoripar egyenszekrénye, televíziókészülék és rádió, csipketerítő és azon üveghal. A szűk kis konyhában a berendezés valamennyi erdélyi látogató számára családtag : zöld konyhaszekrény, mosogatókagyló, gáztűzhely, a kis ablakon pedig egy másik szürke tömbházra nyílik kilátás. És közben halljuk, hogy Anna mesél: „talán lehetett volna boldogabb az életem” – mondja, majd hozzáteszi, hogy most már így van jól, ahogy van, életében nem hibázott, csak egyszer.