A sóhordók nyomában Gyergyó és Sóvidék között

Gyergyószékről ma több, festői szépségű tájakon áthaladó, aszfaltozott országúton is kényelmesen eljuthatunk az egykori Maros- és Udvarhelyszék területére egyaránt kiterjedő Sóvidékre, ám ez nem volt mindig így.

A Csíki Lapok tárcaírója még 1891. októberében is azon kesereg, hogy „ha a mosolygó urak a bucsini, közrezi, libán-zetelaki stb. utakra volnának utalva, ők sem mosolyognának, hanem hangosan követelnék érdekeik valósítását, s bizonyára nem érnék be azzal a szerénységgel, a minővel Gyergyó beéri.” Ugyanis

A Libán-tetőn (1000 m) átvezető út ünnepélyes megnyitását az Udvarhelyi Híradó tanúsága szerint 1900. július 8-ra tervezték, nagyszabású közös kirándulással egybekötve, amelyre „Gyergyóból mintegy 50-en jelentették be megjelenésüket”, míg Székelyudvarhelyről a „résztvevők száma 100-on jóval felül” volt. Pedig Endes Miklóstól tudjuk, már egy 1837. évi gyűlésen szóba került a megépítése.

Régi-új átjárók

Gyergyóremetéből a Görgényi-havasokon még a Kereszthegyen, illetve

Erről állapította meg Hunfalvy János a 19. század közepén, hogy „meredek és rossz, noha a borszéki savanyúvíznek nagy mennyiségét azon szállítják Erdély belsejébe.” Ez volt a Gyergyóremete nevű nyugat-északnyugati végéből, Csutakfalváról induló Bükk útja, amely az Eszenyő-bükk (1059 m), Havas-bükk (1223 m), a kissé távolabbi Kelenckő (1226 m) alatt halad el, és a Kereszthegytől (1517 m) délre fekvő, 1138 m-es nyeregben háromfelé ágazik.

Ugyancsak Gyergyóremetéről a Mártonka-patak völgyén is nekivághatott a lovas vagy gyalogos a kereszthegyi hágó irányába, de van olyan ösvény is, amely attól dél-délkeletre ágazik el, és a Tatárka (Tatár-kő, 1689 m) alatti fennsíkon, a Székely-patak völgyén, valamint a Priszlop-tetőn (1175 m) át vezet be Görgényorsovára. De vezet(ett) szekérút Gyergyóalfaluból is a hegység felé, a Nagy-Borzont, majd a Kis-Borzont vizén keresztül (a medencében futó szakasza egybeesik az új bucsini úttal), vagy a György Ferenc pataka völgyén fölfelé a Mezőhavas-tető (1777 m) felé, s aztán onnan be Illyésmezőre vagy a Korond-Parajd-Szováta-medencébe. Ezek azonban télen többnyire járhatatlanok voltak.

Éppen ezért az egyik legrégebbi és leggyakrabban használt, Gyergyóalfaluból, illetve Gyergyócsomafalváról induló út a Vésztői-dombon, majd a Putna-tető mellett, mintegy 960 méteres magasságban, a Kis-Küküllő forrásvidékén át vezetett Felsősófalvára, illetve Parajdra. Ez egyes térképeken

Mióta használják?

Hogy a Putna-hágóit pontosan mióta járják, arról megoszlik a történészek véleménye. Orbán Balázs például azt vallotta, hogy a Sóvárodon castrumot felhúzó rómaiak erről a vidékről is kitermelték a sót, amit aztán valahol el is kellett szállítani – ezért maradt meg annyi „római út” emléke Székelyföldön. Ezt azonban, mármint a római kori sóbányászat létét többek között Sófalvi András sem tartja bizonyítottnak, miután „a Sóvidéken a Siklódi-kő – Küsmődi-kő – Firtos hegye vonalán húzódó őr- és jelzőtornyoktól keletre mindezidáig egyetlen hiteles római kori régészeti lelet sem került elő”, mint ahogy szovátai sósziklák környékéről sem, ellentétben például a Homoród mentével.

A székelyudvarhelyi régész-történész szerint a székelység csak a 13. században telepedett meg a népvándorlás kora óta lakatlan Sóvidéken, és nem tartja valószínűnek, hogy már akkor nagyobb mennyiségű sókitermelésbe kezdtek volna. Már csak azért sem, mert a periférikus elhelyezkedésből, valamint a közlekedési viszonyok igen kezdetleges állapotából kifolyólag

Sőt, a Sóvidék elnevezés 1659-ben bukkan fel először! Szerinte a székelység a 15. század elejétől-közepétől kezdett sóval kereskedni, de nem zárja ki, hogy a Só útjaként ismert átkelőt korábban is használhatták (legfeljebb a 14. század óta).

Az egész Csíkországot ellátták

Persze nem mindenki osztja vagy legalábbis osztotta ezt a véleményt. Így például a 2000-ben elhunyt Ferenczi István azon feltevése mellett kardoskodott, miszerint az általunk taglalt térséghez viszonylag közel eső Tartod vára – Rabsonné, Firtos, Kadács, Kustaly várával és más középkori erődítményekkel egyetemben – egy Szent László-kori, a Keleti-Kárpátok belső oldalán Óradnától a Bodzavidékig tartó védelmi rendszer elemeit képezték, akárcsak a Görgény völgyétől az Olt felsőrákosi szorosáig követhető töltésvonulat. Ebből kifolyólag

– de gyorsan tegyük hozzá, hogy a kutatás mai állása szerint ez a vár inkább 13. századinak tekintendő.

Mindenesetre Pesty Frigyes 1864–65-ös Helynévgyűjteményében, Gyergyóalfalu határa vonatkozásában szerepelnek a Só utján felyül, Só útján alól helynevek, Gyergyócsomfalvánál „a Régi so utya meljéke.” Vagy ott a Két ragadó köze; „az utóbbi onnan veszi eredetét, mivel a felhagyott úton csak közél egymáshoz két meredek vagyon”, és hogy a Küküllő-mezőn, a Juharos aljában, „a Fogado helyen régebb egy fogadó állott” – az egész útvonalon egyébként kettő is.

Tarisznyás Mártonnál olvassuk: „az 1700-as években

1820-ban az alfalviak egyik panasza éppen a sóhordás eltiltása volt… A kősó egy részét a szekeresek kereskedőknek adták el. Más részét a gazdaságban használták fel. Apró só nyerése végett a kősót a vízimalmokban őröltették meg a kereskedők.”

Ezek szerint a Só útján behozott áru az egész Csíkországot ellátta, hiszen ezen a vidéken ebből az értékes ásványi anyagból esetleg csak a Várdotfalva határában emelkedő Bálványos-havason lehetett találni, de ott kis mennyiségben és silány minőségben. Endes Miklós szerint is „a csíkiek meglehetős zaklatásnak voltak kitéve a só szállítását illetően.” A parajdi só aztán Moldvába is eljutott, mint ahogy onnan is ide.

Volt, akinek gazdagságot hozott

A székely sóbányászat történetét feldolgozó Horváth István a Parajd – Parajd-pataka – Nagymező – Juharos mezeje – Kisbükk-nyereg – Putna forrása – Nagysomlyói mező – Kozma forrása – Délhegy mezeje – Rakodó-patak – Kis-Rakodó-patak – Hideg-patak – Szászfalu – Csomafalva község – Gyergyószentmiklós vonalra helyezi a szóban forgó só-utat, azzal a megjegyzéssel, hogy

„A Borsos (Mihály) család az első világháború idején ezen az úton sok sót szállított Parajdról, amin nagyon meggazdagodott.” A Háromtótok útja kapcsán annyi kitérőt még hadd tegyünk, hogy más helyen Tótok halála néven szerepel, miután „itten két tót kereskedő meggyilkoltatott.”

Irány a Só-út!

Amikor a 20. század legelején a lassú emelkedést lehetővé tevő szerpentines megoldással újjáépítették a bucsini átjárót, a régi só-út használatával fokozatosan felhagytak. Mert azon ugyan 300 méterrel alacsonyabb szintkülönbséget kellett leküzdeni, de „talaja puha volt, és esőzésekkor az út nagyon sáros volt.

A Nagy-Somlyó alatt

A Parajd községhez tartozó, száznál alig valamivel több lakosú, színmagyar Békástelep után jobbra fordulva, előbb északnak, majd északnyugatnak tartva, egy mesébe illő erdőn áthaladva értünk ki a Nagy-hegyre (1040 m), majd a Nagy-mezőre (1011 m). Aki gyalog indul el Parajdról, innen akár meg is fordulhat, vagy beereszkedhet valamelyik említett (tanyatelepülésre, hiszen eddig több mint 6–7 kilométert kell megtennie; a Kis-Bükk nyergéig összesen 21, Csomafalváig 36 kilométer várna rá, ami azért egy napra sok lehet. A Kiss-Bükktől délkeletre magasodik

mi vele ellentétes irányba tértünk le a Só-útról.

Eredetileg őszitúra-ajánlónak szántam, hiszen amiként – mondjuk – a Gyimesek vidéke megítélésem szerint tavasszal mutatja legszebb arcát, amikor zöldbe öltöznek a hegyi legelők,

A mögöttünk álló, lehűléssel párosuló esős napok vélhetően megkoptatták a vegyes lombos erdők káprázatos színkavalkádját, de meggyőződésem, hogy még most is egyedülálló élményt nyújthat belekóstolni ebbe a tájba. Vagy ha nem most, akkor jövőre mindenképpen írják fel a bakancslistára!