A pápák is emberek

Amióta Ferenc pápát választották Szent Péter utódjául, emberközelibbé vált a pápaság intézménye. Ez azonban óhatatlanul is azzal járt, hogy megjelentek a pápa egyre hangosabb bírálói, akik nem értenek egyet az egyházfő, a megszokottól eltérő, liberálisabb nézeteivel. Az egyre inkább szekértáborokra oszló társadalom az egyházfő iránti megosztottságát testközelből is megtapasztalhattuk idén a pápa székelyföldi látogatását megelőző időszakban és az eseményt követően is a minősíthetetlen hozzászólás-cunami és reakciónyilvánítás tengerében.

Aki nem közömbös Ferenc pápa és elődje, a pápaságról lemondó XVI. Benedek iránt, annak mindenképp látnia kell Fernando Meirelles (Isten városa, Az elszánt diplomata) legújabb, A két pápa című filmjét, amiben az érintettek szemszögéből, nagyon közelről mutatja be, hogy milyen döntések vezettek Benedek pápa lemondásához, és Ferenc pápa megválasztásához.

A katolikus egyház jelenlegi vezetőjére, Ferenc pápára megszólalásig hasonlító Jonathan Pryce és a veterán Anthony Hopkins főszereplésével készült A két pápa című, Netflix által forgalmazott filmalkotás a címe ellenére tulajdonképpen a regnáló egyházfőről, tágabb értelemben pedig a világegyház nagyon is aktuális helyzetéről szól.

Egyfajta életrajzi film helyenként dokumentarista stílusban, a közelmúlt történéseiből kiindulva, és egy kellően megosztó ember életét nagyvonalakban bemutatva.

A film lényegében Ferenc pápáról szól, akinek történetét Benedek pápa megválasztása, pápasága és lemondása keretezi. A cselekmény nagyrésze ismert azok számára, akik naprakészen követik a világegyház híreit az azóta szentté avatott II. János Pál pápa halála óta, azonban a film mindezeket olyan szemszögből mutatja meg, ami értelemszerűen rejtve maradt a nyilvánosság elől: a vatikáni zárt terekben, rezidenciákon, valamint Argentína utcáin. Az itt zajlott párbeszédeket vajmi kevesen ismerhetik:

a rendező és forgatókönyvíró számára is interjúk, beszámolók, életrajzok jelenthettek kapaszkodót, amit aztán a játékfilmek gyakorlata szerint úgy alakítottak tovább, ahogy épp azt a cselekmény, vagy a dramaturgia megkívánta.

A film legtöbb jelenetében két ember párbeszédeinek lehetünk tanúi. Egy tekintélyt parancsoló konzervatív egyházfő és a reformokat sürgető legfőbb kihívója színfalak mögötti vitái pörögnek a játékidő túlnyomó részében. Beszélnek a Beatlesről, ételekről, de főképp az egyház dolgairól, ezek a beszélgetések pedig időnként parázs vitákba torkollnak, amiben

két határozott és időnként makacs jellem csap össze, akik a végtelenségig kiállnak a saját igazuk mellett.

Láthatjuk, hogy miként hozza ki időnként a sodrából Benedek pápát Bergoglio bíboros (a későbbi Ferenc pápa) azáltal, hogy mindenáron vissza akar vonulni, mert szerinte az egyház nem azon az úton halad, amin szerinte haladnia kellene.

A visszavonulás akarása mellett ugyanakkor hangsúlyos részt kap a filmben Ferenc pápa fiatalkorának bemutatása, vagyis mindaz, ami fontos történés volt az egyházi pályafutásában.

Az emberek többsége nyilván a pápává választása után hallott róla először, azonban hosszú és viharos út vezetett el odáig: polgárháborús állapotok között kellett döntéseket hoznia a jezsuiták vezetőjeként, ami paptársai sorsát pecsételte meg, emiatt pedig sokáig kellett vezekelnie. Akik számára mindez ismeretlen volt, azok a film révén újabb réteget kapnak Ferenc-pápából, így ennek tükrében is meg tudják ítélni a cselekedeteit, illetve az is érthetőbb lesz, hogy miért küzd ennyire az elesettekért.

Közben pedig Joseph Ratzinger pápaságába is betekintést nyerünk, igaz, hogy csak nagyon felületesen és említések szintjén, úgy hogy csak a körülötte kirobbant botrányokat tárgyalja a film. Ennek ellenére Anthony Hopkins felejthetetlen alakítást nyújt a jelenlegi emeritus pápa szerepében:

láthatjuk a vaskalapos, konzervatív vezetőt, aki próbál nem összeroppanni a vállára nehezedő súlyok alatt, és azt az embert, aki képes belátni, hogy azzal tesz a legjobbat az általa vezetett egyháznak, hogy visszalép,

mindezt úgy, hogy önkéntes pápai lemondásra nem volt példa az utóbbi 700 évben. Benedek pápa megformálása ugyanakkor egy rendkívüli jutalomjáték lehetett a veterán , de a Ferenc pápát megformáló Jonathan Pryce alakítására sem lehet panasz, hiszen

a fizikai hasonlóságon túl teljesen azonosulni tud a kétségek között lavírozó leendő egyházfővel.

A két pápa a parázs vitákon és a dilemmák bemutatásán túl egy igazi feelgood-film, katarzisos jelenetekkel és nem túlzásba vitt érzelgősséggel. Többek között, a kívülállók számára egyébként unalmas pápaválasztási ceremóniát pörgősen, hirtelen vágásokkal és nagyszerű zenei aláfestéssel mutatja be a rendező, aki

nagy hangsúlyt fektet Ferenc pápa emberközeliségére, és könnyed, tényleg emberi jelenetekkel oldja fel a pápaság intézményének rideg távolságtartását, ahogy ezt Ferenc pápa is teszi a jelenben.

Így például láthatjuk a két pápát, amint pizzát esznek és kedélyesen diskurálnak közben, ez pedig a film nagy erénye, hiszen nem csak azokat a történéseket adja vissza, amik a nyilvánosság előtt zajlottak.

Bár a Netflixen érhető el, a világpremiert megelőzően limitált moziforgalmazásba is került, és fesztiválokra is elküldték, hogy a díjszezonban jelölni lehessen az alkotást, ami így már négy Golden Globe-jelölést is kapott, a legjobb film, a legjobb forgatókönyv és a legjobb férfi fő- és mellékszereplői kategóriákban. Nem lennék meglepődve, ha ezekben a kategóriákban Oscar-jelöléseket is begyűjtene, sőt,

azt sem tartom kizártnak, hogy a 2020-as gálán A két pápa viszi el az aranyszobrocskát a legjobb film kategóriában.

Ha ez megtörténik, megérdemelten kapja a díjat, mert az év egyik legjobb filmélménye, az amúgy is erős felhozatalban.