Példaképeket kell felállítani

– Mi késztette a könyv megírására?

– Régóta birkózó baráti körökbe járok, ahol azt tapasztaltam, hogy nemcsak a fiatal birkózógeneráció, hanem az én generációm sem ismeri azokat a példaképeket, birkózókat, akik sokat tettek a sportág népszerűsítéséért, fellendítéséért, különösképpen itt Székelyföldön. Akkor döntöttem el, hogy nekifogok, amikor felfedeztem magamnak Lőrincz Mártont, majd Keresztes Lajost. Ezeknek az embereknek az életútja, tevékenysége annyira érdekes volt számomra, hogy kicsit búvárkodni kezdtem a birkózótörténelemben. Úgy döntöttem, hogy összeválogatok egy csokorra valót ezekből a példaképekből.

– Két olimpiai bajnokot említett. Honnan kezdte a könyv felépítését?

– Egy házat nem lehet a kéménytől kezdeni, hanem az alaptól, így ezt tettem a birkózással is, és kutatásaim során érdekes történetek derültek ki. Annak idején már Szent László is birkózott, a székelyderzsi templomban található, őt ábrázoló freskón is épp egy kun vitézzel birkózik. Ez bizonyítja, hogy a birkózás mindig is népszerű volt környékünkön, őseink hozták magukkal a Kárpát-medencébe. Kutatásom során a világhálón néztem szét, emberektől érdeklődtem, lexikonokat forgattam. Munkámat pedig kiterjesztettem egész Székelyföldre, hiszen máshol is voltak legendás birkózók. Ilyen volt Kurta Ferenc, akit a sepsiszentgyörgyi Áros Károly barátom ajánlott figyelmembe. A háromszéki erős ember az 1800-as években legyőzött egy német sztár artistát, ám végül elvették tőle a sikert.

– A könyvet átlapozva látszik, hogy sok birkózó külföldön próbált szerencsét. Ez miért történt?

– Több exodus történt a székelyföldi birkózásban, összesen négy. Az elsőt a trianoni szerződés környékére lehet tenni, a másodikat a második világháború utánra, a harmadik a nyolcvanas évek elején, közepén következett be, míg a negyedik a kilencvenes években, a rendszerváltás után. Például Keresztes Lajos, Lőrincz Márton, Istók Imre és Ambrus Pál a trianoni döntés terméke, az késztette őket arra, hogy külföldre menjenek, Istók Amerikába, Keresztes Magyarországra. A szentegyházi Ambrus Pál 1927-ben Magyarországon könnyűsúlyú birkózóbajnok volt, ő fedezte fel Lőrincz Mártont, majd el is kísérte az 1936-os olimpiára. 1945 után nem nagyon tudni, mi történt, semmi kézzel fogható anyagunk nincs, viszont annál több a 80-as évek elejéről. A székelyudvarhelyi birkózás nagyon erős centrum volt akkor, a sportiskolánál létrejött a birkózó szakosztály. De így sem lehetett megállítani a kirajzást, rengeteg sportoló kilátástalannak látta helyzetét, és ez nagy vérveszteséget jelentett. A negyedik pedig akkor kezdődött, amikor bármerre lehetett menni. Van, akinek sikerült, bejött, van, akinek tragédiába fulladt az élete. Volt, aki a 80-as években kiment, és nem jött össze neki a siker. A farcádi Sándor Lajos kitűnő birkózó volt Németországban is, de olyan későre kapta meg az állampolgárságot, hogy addigra kiöregedett és véget ért a karrierje. Vagy a zetelaki Gergely László is tehetséges volt, de rossz emberek közé keveredett, amire ráment a sportélete.

– Óriási kutatómunkát igényelhetett ennyi információ összeszedése.

– Éveken keresztül kutattam, apró információkat gyűjtöttem össze, nem is ment olyan könnyen, mert írásos dokumentum nagyon kevés állt rendelkezésemre, a fotózás is esetlen volt, lehet, hogy valahol lappangnak még, de nem mindenhol sikerült rábukkannom azokra a dokumentumokra, amiket kerestem. De ha valamit nem írsz le, annak nyoma vész. Arra jöttem rá, hogy muszáj megírni, mert ezek az emberek maholnap nincsenek, és velük együtt az információk is elvesznek. Kutatásaim során derült ki például Keresztes Lajosról, hogy végül nem Parajdon, hanem Alsósófalván született, ez köszönhető Szőcs Lajos tanító bácsinak is. Parajd még nem igazán érzi sajátjának, Alsósófalva pedig nem is tudja, hogy az olimpiai bajnoknak milyen súlyú hagyatéka maradt hátra.

– Szóval felgöngyölítette a székelyföldi birkózás történetét?

– Csak nagy vonalakban, én ezekkel az emberekkel, portrékkal próbálom ismertetni. Sokkal több pénz és sokkal több munka azt megírni. Én csak vázolni akartam, hogy milyen értékeink vannak.

– Miért hanyatlott le a felnőtt birkózás?

– A könyv is arról szól, hogy megvan az alapja, hagyatéka annak, hogy újra lábra álljon a felnőtt birkózás Székelyföldön, hiszen népszerű sportág, van jó utánpótlása, vannak kiváló birkózók, edzők és játékvezetők is, elég színes a paletta. Függetlenül attól, hogy itthon vagy odakint birkóztak, Székelyudvarhely hírnevét öregbítették. Van létjogosultsága a felnőtt csapat létrehozásának, hiszen kiváló szakembergárda dolgozik itt, és dolgozott a múltban is. Nagyon jót tenne a városnak, azonban ha nem lesz felnőtt csapat, akkor hiába a nagyon jó utánpótlás, mivel másnak termeljük a birkózókat.

– Hogyan döntötte el azt, hogy ki kerüljön be a könyvbe?

– Eddig még senki sem szedte csokorba ezeket a neveket, ezért is volt izgalmas számomra összeállítani ezt a könyvet. Sokan haragszanak most rám, hogy kimaradtak, de szerintem azok, akik letettek valamit az asztalra, akikre fel lehet nézni, azok benne vannak a könyvben. Sokan vannak, de nem a teljesség igényével készült, hiszen úgy nem is lehet megcsinálni. Én csak meg akartam mutatni, hogy mennyi értéke van a birkózásnak, milyen kiváló szakemberek, olimpikonok és világbajnok voltak itt. Például senki sem tud semmit Románia egyetlen birkózó-világbajnokáról, Simon Lászlóról, aki Teheránban nyerte meg a vébét. Az udvarhelyiek nem tudják, még az idősebbek is alig. Ott a másik jó példa, László János, aki Balkán-bajnok volt, ünnepelt sztárként ott lehetett volna a müncheni olimpián, de mert nem kapta meg az államtól a beígért lakást, hazajött az edzőtáborból, majd lemondta az olimpiai válogatottságot. Az udvarhelyi Szatmári Zsolt most a magyar női válogatott másodedzője, Pál Szabolcs az év birkózóbírója volt Magyarországon, Gyarmati Ferenc pedig a birkózószövetségben a játékvezetők elnöke. Kalapács Árpád a német birkózó-válogatottnál is dolgozott másodedzőként, így ott volt az olimpián Barcelonában.

– Mi a titka annak, hogy ennyi kiváló birkózó van?

– Ez benne van a génjeinkben, a birkózás mindig is közel állt a székely emberhez, ahogy a politikában is, mindenki birkózik mindenkivel.

– Tervez folytatást?

– Ezt mindenképp folytatni kell, mivel nagyon sok anyag van, de az nagyon sok pénzbe kerül. Támogatóim többsége külföldi birkózó volt, ha ők nincsenek, akkor meg sem tudtam volna szerkeszteni a könyvet.

– Más sportágban gondolkodott?

– Nem, mivel csak a birkózók állnak közel hozzám. Ez a sportág többet érdemelne itt Székelyföldön, és örvendek, hogy jó kezekben van nemcsak Udvarhelyen, hanem a környékbeli településeken is.

– Mindig említi, hogy példaképeket gyűjtött össze. Miért?

– Olyan embereket akartam bemutatni, akikre fel lehet nézni, hiszen olyan társadalomban élünk, ahol nincs példakép. Akik kimentek és külföldön értek el sikereket, azok is az udvarhelyszéki birkózás részei. Amúgy Keresztes Lajosról remélhetőleg még ebben az évben elnevezik Parajdon a sportcsarnokot, továbbá ugyanez a kezdeményezés megtörténik Szentegyházán is, ahol Ambrus Pál nevével jeleznék az épületet. Az a dolgunk, hogy mindenkivel megismertessük ezeket a sportolókat, akik példaképei lehetnek a jelenlegi és az elkövetkező generációknak.