Szívébe zárta a közönség KAF-ot és Fried István irodalomtörténészt

A Murányi Sándor Olivér szervezte, Passiózni, Pessoázni című irodalmi találkozó fő témája a heteronímák, azaz a költői alteregók voltak. Erre utal az est címe is, hiszen a beszélgetésindító témaként Fernando Pessoa XIX–XX. századi portugál költő munkásságát választotta a neves, Herder-díjas irodalomtörténész, Fried István, illetve a Marosvásárhelyen élő, Kossuth-díjas költő, műfordító Kovács András Ferenc. Pessoa ugyanis több mint harminc költői alteregót teremtett meg, amelyek egy részét külön is jegyezték a portugál irodalomban.

Mint a rendezvényen kifejtették, a magyar költészetben is számos példa volt erre – a különleges tehetségű szerzők mindig olyan karaktert teremtettek meg, amilyet hiányoltak koruk irodalmi palettájáról, például költőnőt, amikor kevés volt belőlük. KAF – aki a meghatározó véleményű Fried professzor szerint a ma élő három legnagyobb magyar költő egyike, s közöttük sem utolsó helyen áll – Jack Cole és Lázáry René Sándor nevű alteregója verseit olvasta fel, nemcsak a különféle stílusokat, de különböző hangszíneket is alkalmazva, s ezáltal élőbbé téve a karaktereket.

Mindkét meghívott kiváló előadókészséggel rendelkezik, ez már a találkozó elején kiderült: a bemutatásukat követő tapsot mindketten udvariasan megköszönték, de KAF úgy tett, mintha csak ő tapsolna saját magának, Fried pedig a megelőlegezett rokonszenvre utalva humorosan azt kérte a jelenlévőktől, hogy csak a beszélgetés végén tapsoljanak. Pompás humoruk, fesztelenségük a későbbiekben is meg-megcsillant az olykor meglehetősen magasröptű, elképesztő műveltség által megalapozott párbeszéd során: KAF például az egyik Jack Cole-verset a G. Café alatti szórakozóhelyről felszűrődő rockzenéhez választotta, Fried pedig a (költő)nők szerepvállalásával kapcsolatosan brillírozott.

A felolvasott versek bővelkedtek a szellemes szó- és nyelvi játékokban, dallamosságuk, tempójuk magával ragadta a hallgatóságot – egyik-másik megértéséhez meglehetős olvasottság volt szükséges. Mint kifejtették, ezekben az antik versformák ötvöződnek a későbbi nyugat-európaiakkal – utóbbiak még nem terjedtek el túlzottan a magyar irodalomban. Véleményük szerint a magyar költők szerencsések, hiszen majdnem mindenféle kötött versforma sikerrel alkalmazható magyar nyelven – természetesen kellő hozzáértéssel. KAF véleménye szerint jó, ha egy költő megismeri mindet, hiszen az antik versek óta is voltak jelentős előrelépések a költészetben. A muzikalitással kapcsolatban azonban úgy fogalmazott, a vers másképp dallamos, mint egy dal, és nem nyelvtől, hanem az alkotótól függ, hogy mit, mennyi zeneiséget tud belevinni versébe. Elmondta, Weöres Sándor szerényen mindig azt vallotta, hogy botfüle van.

„Nem szabad hinni a költőnek, ha ilyeneket mond. Nekem például nincs botfülem” – fogalmazott önironikusan, a jelenlévők derültségére. Végezetül William Shakespeare A vihar című drámájának epilógusáról készített két fordítását olvasta fel, amelyek, mint kiderült, egymástól teljesen különböző stílusú és hangulatú szövegek. Vastapsot kapott, Fried Istvánnal együtt – mindkettőjüket szívébe zárta az udvarhelyi közönség. A KAF-rajongók egyébként hamarosan újabb gyermekverskötetet tarthatnak kezükben (ezt a költő másfél éves kisfia ihlette), de nagy valószínűséggel verses drámákat is olvashatnak – osztotta meg „a magyar Pessoa” terveit a hallgatósággal.