Út a változás felé: nem lehet, és nem is kell egyedül harcba szállni a szenvedélybetegséggel

A felsoroltak mindegyikét Magyarózdon tartjuk” – ismertette Geréb Tünde.

Azt, hogy miért csak férfiakat fogadnak a hosszú rehabilitációs programra, javarészt a romantikus kapcsolatok kialakulásának lehetősége okozza. „Úgy döntöttünk még 18 évvel ezelőtt, amikor elindultunk, hogy nem akarunk koedukált intézetet, főleg a terápián köttetett romantikus kapcsolatok fűződésének elkerülése miatt. Sok helyen működőképes, viszont egy plusz nehézséget tud adni a terápián az érintetteknek, ha érzelmileg inkább egy romantikus kapcsolattal foglalkoznak, mintsem a valódi problémával” – magyarázta a pszichoterapeuta, hozzátéve, hogy tervben áll egy kizárólag csak nők számára fenntartott intézet, de addig is tárt karokkal várják a hölgyeket a többi program bármelyikére.

Tegye meg a hozzátartozó az első lépést

„Nagyon sokszor azzal a helyzettel találkozunk, hogy a hozzátartozó már évek óta látja, hogy baj van, sőt mondja az érintettnek, hogy menjen, kérjen segítséget, de ő ezt nem akarja. Ez akár évtizedekig is húzódhat, nekünk viszont az a tapasztalatunk, hogy ha a hozzátartozó eljön és elkezd önmagán dolgozni, a kodependeciáján, akkor ez változást hozhat, mert krízisbe sodorja az érintettet, és ez a krízishelyzet felgyorsítja a segítség kérésnek a folyamatát” – hangsúlyozta ki a szakértő, aki az 26 éve dolgozik az alapítványnál. Fontos megjegyezni, hogy

hanem az, hogy a hozzátartozó egyszerűen húzza meg a saját határait, kezdjen el magára is figyelni. Ez a magatartás pedig egy közvetett módon krízisbe sodorja az embert, de ez egy „jó fajta krízis”, mert így a szenvedélybeteg szembesül tettei következményeivel és nagy valószínűséggel hamarabb fog segítséghez fordulni.

Azért, hogy a betegek családjának is segítséget nyújtsanak , a négy és tizenkét napos programokra hozzátartózókat is várnak. Itt nem csupán kísérőként tekintenek rájuk, hanem célcsoportként, azaz a kodependenciával küzdőkként, akik az életüket a szenvedélybeteg szerettük köré szervezik.

Alkoholfüggők többségben

Az alapítvány tapasztalatai szerint évekre visszamenőleg is állítható, hogy a legtöbben alkoholfüggőségben szenvednek. Ezután sorrendben a játék- és drogfüggőség következik, de vannak olyanok is, akik étkezési függőségekkel, virtuális térben zajló addikciókkal, szexfüggőséggel harcolnak. Ami az alkoholizmust illeti, kiderült, hogy ugyanannyi női, mint férfi beteg küzd vele.

– avatott be Geréb Tünde.

A nyilvántartás szerint 2022-ben 53 férfi vett részt a hosszú, 6-tól 9 hónapig terjedő terápián. A tizenkét napos terápiás programokra tavaly 48, a négynaposra 22 személy jelentkezett. Egyéni terápiát 1071 személy igényelt – így tavaly a Bonus Pastor Alapítványhoz összesen 1195 beteg fordult segítségért.

Testi és lelki harc a felépülésért

Hosszú programoknál 70 százalék feletti a felépülés aránya, ezzel szemben a 12 napos programoknál ez az arány 20 százalék. Ezek nagy számok, mutatott rá Geréb Tünde, mert az alapítvány tapasztalatai azt mutatják, hogy azok körében, akik kizárólag orvosi segítségben részesülnek és nem kapnak pszichoterápiás kezelést utána, csak 2–3 százalékos a felépülés. Ez azt jelenti, azok közül, akik csupán elvonón vesznek részt, 100 emberből 2–3 marad absztinens. A kórházi ellátása a szenvedélybetegeknek létfontosságú, ők is oda irányítják első lépésként a betegeket, utána azonban szükséges a pszichoszociális segítségnyújtás, mivel a szenvedélybetegség elsősorban egy lelki betegség. A fizikai és pszichoterápiás kezelésnek tehát kéz a kézben kell járniuk.

Utógondozás: a felépülés kulcsa

A felépülésben kulcsfontosságú az utógondozás, ezen belül pedig a támogató csoportok.

– emelte ki a terapeuta.

Az alapítvány adminisztratív központja Marosvásárhelyen van, tanácsadói irodáik azonban emellett Kolozsváron, Székelyudvarhelyen, Margittán, Nagyváradon, Szatmáron, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen is megtalálhatók, felkereshetők. Ezekben a városokban többnyire támogató csoportok is működnek, amelyek biztosítják a heti rendszerességű találkozókat az érintettek számára. Ilyenkor szenvedélybetegek és hozzátatozóik vegyesen vagy külön csoportokban gyűlnek össze, és annak ellenére, hogy ilyenkor szakember jelenléte is biztosított, nem feltétlenül van rá szükség. Ennek a közösségnek a célja ugyanis az, hogy a tagok egymást támogatva, segítve haladjanak a felépülés utján.

A támogatói csoportokon túl négy utógondozói hétvégét is tartanak egy évben, legutóbb Csíkszeredában volt egy héttel ezelőtt. Emellett, évente egyszer sor kerül egy egyhetes utógondozó táborra is, ahol a betegek családtagjai is jelen vannak. „A gyerekeket is foglalkoztatjuk, egy kis szabadidős, vakációs jellege is van a programnak. Ilyenkor napi 2–3 óra szabadidő is van, együtt kirándulunk, pihenünk, és naponta vannak előadások, csoportfoglalkozások. Tematikus filmnézés, fórumbeszélgetések, humorestek vannak, minden, amivel színessé és kellemessé, tartalmassá tudja tenni azt a hetet” – mesélte az alapítvány terápiás munkatársa. Szintén utógondozás lehet a célja egy bentlakásos programot követő egyéni-, pár- vagy családterápiának.

A hit segít, de nem feltétele a felépülésnek

Az alapítvány munkásságának tehát két alappillére van: a pszichoszociális és a spirituális segítségnyújtás, valamint a hitmélyítés is, amennyiben erre igény van.

– nyomatékosította a szakember.

Elejét lehet venni a problémának

A Bonus Pastor munkatársai a prevencióra is hangsúlyt fektetnek. Számos alkalommal látogattak már el meghívások alapján elsősorban iskolákba, de akár egyházi közösségekbe is, például vasárnapi istentiszteletek keretében. Van, ahol a falu- vagy városközösség kéri, hogy beszéljenek a munkájukról. Ezeken az alkalmakon általában egy szenvedélybeteg is megszólal, elmeséli a történetét, a szenvedélybetegséggel való megküzdését – egyszóval az utat, amit bejárt. Geréb Tünde hozzátette, hogy az alapítvány munkásságának három alappillére a terápia, utógondozás és prevenció, így kétségtelenül a célkitűzéseik között szerepel az is, hogy kicsik és nagyok körében is tudatosítsák a megelőzés fontosságát.

Az alapítvány üzenete az, hogy ne várakozzanak az érintettek, leginkább a hozzátartozók, akik gyakran már korábban felismerik a problémát, mert akár egyetlen konzultáció is elég lehet ahhoz, hogy elkezdődjön a változási folyamat. Ezt pedig önmaguk és a beteg családtagjuk érdekében is érdemes meglépniük.