Tófalvi Éva nem ismer lehetetlent

Tófalvi Éva az 1990-es évek elején sífutóként kezdte karrierjét, majd sílövőként vált ismertté. Mindvégig Márton Simon volt az edzője. A csíkszeredai József Attila iskolában kezdte tanulmányait, a Venczel József Szakközépiskolában érettségizett, majd Kolozsváron, a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett testnevelő tanári és szakedzői képesítést, jelenleg pedig a második főiskolát végzi, a budapesti Semmelweis egyetem sportmarketing szakán tanul. Szinte megszámlálhatatlan a korosztályos és felnőtt bajnoki címeinek száma. Bronzérmes volt az ifjúsági olimpián, az ifjúsági világbajnokságon pedig 4. hely volt a legjobb eredménye. A felnőtt világbajnokságon a 6. hely a legjobb helyezése, 2008 decemberében pedig világkupa-futamot nyert az ausztriai Hochfilzenben. Téli olimpián először 1998-ben vett részt, és ott kellemes meglepetésre 11. helyen végzett a hargitafürdői erdész – Isten nyugtassa! –, Tófalvi Imre lánya. Ezt a 11. helyezést 2010-ben Vancouverben is megismételte, és ugyanitt tagja volt a 10. helyen végzett romániai váltónak is.

– Hosszú, szinte minden évben emlékezetes eredményekkel, kiváló helyezésekkel teli pályafutás áll Tófalvi Éva mögött. Mikor kezdődött igazából profi pályafutása?

– Már kicsi koromban nagyon szerettem sízni, szerettem mozogni, erdő között lenni. Aztán kipróbáltuk a lövészetet, és ezt is nagyon élveztem, alig vártam az edzéseket. Igazából 1996-ban, az ifjúsági olimpián szerzett bronzérem után kezdtünk keményen dolgozni, akkor vált világossá, hogy mi is ott lehetünk a világélvonalban, hogy nincs lehetetlen, én is nyerhetek világversenyt. Aztán 1998-ban Naganóban, alig 18 évesen 11. lettem, és ez bebizonyította, hogy edzőmmel, Márton Simonnal jó úton járunk.

– Felszabadultan versenyzett Naganóban, de a következő olimpiákon nagy volt a teher, mindenki öntől várta a jó eredményeket. Hogyan emlékezik ezekre az évekre?

– Négy évre rá, 2002-ben nagyon sokat készültünk, volt a 6. helyem a világbajnokságon, és reméltem, ez az olimpián is sikerül, de végül nem jött össze. 2006-ban, Torinóban, bár ott voltam az első húsz között, többet vártam magamtól. Vancouverben 2010-ben újra 11. lettem, és ezt nagyon jó eredménynek tartom, hisz három hónappal az olimpia előtt egy műtéten estem át, egy kinövést kellett eltávolítsanak az orvosok a lábamról.

– Rengeteg kilométer futás, sok-sok ezer kilőtt golyó előzi meg az idei olimpiát. Fel van készülve?

– Nem is számítottam, de nem is szeretném kiszámítani, mennyit futottam, mennyit lőttem, mert mindent egy cél érdekében, a jó szereplésért tettem. Erre az olimpiára talán mennyiségileg nem edzettem annyit, mint az előzőre, viszont minőségibb volt a felkészülés. Rengeteg erőedzést végeztem, életem egyik legnehezebb edzőtábora idén augusztusban volt a Francia-Alpokban, amikor például tengerszint felett 1600 méterről indulva, két órán át görsízve feljutottunk közel 3000 méter magasságig. Érdekesség, hogy augusztusban Szocsiban akartunk készülni, de ezt lefújták az oroszok, így edzőtáborozhattam a szlovén csapattal Franciaországban. Fancsali Norberttel, a gyúróval beültünk a kocsimba, s irány Val d\'Isere. Ennek az edzőtábornak a költségeit Csíkszereda állta.

– A romániai váltó kizárása miatt csak egy lány képviselheti biatlonban Romániát. Stresszes volt az ön számára az idei olimpiára való kijutásért vívott harc, szinte az utolsó napokig kérdéses volt, hogy ki utazik az olimpiára. Hogyan élte át ezeket a napokat? Mivel magyarázható a gyengébb lövőteljesítménye?

– A gyengébb lövés csakis a stresszel magyarázható. Fel voltam készülve, és fel vagyok készülve. Ősszel, Östersundban nagy szelet kaptam el, rosszul ment a lövés, akkor kezdtem pánikba esni, s ez folytatódott a következő világkupa-versenyeken. A stresszből átmentem egy kis depresszióba. Következett az év eleji, oberhofi verseny, amely rátett egy lapáttal, és szerintem az volt a mélypont. Verseny után összepakoltam, és haza szerettem volna menni. Azon gondolkoztam, hogy ne csináljak magamból bohócot, azt hittem, hogy már nem tudok versenyezni, és ezt csak én nem veszem észre. A körülöttem lévő emberek és itthonról telefonon a testvérem rábeszélt, hogy még van esélyem, van a ruhpoldingi verseny, és éljek ezzel a lehetőséggel. Azt mondták a szakemberek, hogy életem egyik legnagyobb futását teljesítettem itt. Minden lépésnél, a versenyen végig az járt a fejemben, hogy minden másodperc számít. A 41. helyről indulva a 25. helyen értem célba.

– Milyen a szocsi pálya?

– Esti versenyek lesznek, villanyfénynél. A pálya rettenetesen nehéz, ha nem versenyzel jó taktikával, nem osztod be az erődet, akkor azok a 3 perces emelkedők nagyon kikészítenek. Okosan kell versenyezni. Tavaly, a Szocsiban megrendezett világkupa-versenyen köd és szél is volt, remélem, most nem lesz. Ismerem a pályát, a tavaly ott töltött egy hét alatt minden szegletét megnéztem, áttanulmányoztam.

– Az elmúlt olimpiák előtt mindig volt valami panasz a felkészülés finanszírozásával kapcsolatban. Ebben az idényben milyen volt a támogatás?

– Ebben az idényben hála Istennek nem kellett ezzel törődjek, mert a síszövetség és az olimpiai bizottság által támogatott közös edzőtáborok mellett Csíkszereda önkormányzata és a megyei tanács első telefonhívásra pénzt adott, a franciaországi edzőtábort például Csíkszereda fizette, egyesületem, a Csíkszeredai Sportklub pedig a vitaminozást oldotta meg.

– Kiegyensúlyozott a női olimpiai mezőny biatlonban, bárki ott lehet az első tízben. Kik lesznek az érmesek, és milyen eredménnyel lenne elégedett?

– Nehéz tippelni. Senkinek sem ment jól eddig a lövés, az oroszok pedig futásban nem voltak csúcsformában. Nem tudom, ki milyen formában lesz Szocsiban. Ha jó napot fogok ki, és a külső körülmények nem befolyásolják majd a lövést, akkor reálisnak tartom az első tíz között végezni. Ez nem lehetetlen, ezzel nagyon elégedett lennék.