Három válogatottra való játékos volt

– A szakemberek szerint már a ’70-es évek elején lehetett érezni, hogy Marosvásárhelyen egy nagy csapat születik. A játékosok is tudatában voltak ennek?

– Mi is éreztük és láttuk, hogy a megmaradt idősebbek és a felcseperedő fiatalok milyen jól megértik egymást a pályán és azon kívül. Ezt viszont egy hidegzuhany előzte meg, amikor a csapat kiesett az A osztályból; a klub ekkor mondott le Ţiţi Dumitriuról, Pavloviciról, Ráksiról, és állította csatasorba Hajnalt, Fazakast, Bölönit, Ispirt, Szöllősit, Varodit. Valamennyien jól beilleszkedtek az olyan öregek mellé mint Nagy Miki, Czakó János, Kiss Madocsa, Mureşan, Tóth Feri vagy jómagam. Másodjára is feljutottunk, és megkezdtük a menetelésünket a dobogó második, majd harmadik fokára, ahhoz, hogy az 1976/77-es bajnokságot a szintén előkelő negyedik helyen végezzük.

– Egy kapusnál nem számít furcsának, ha 39 éves koráig aktív, az viszont figyelemreméltó, hogy ennyi időn keresztül szinte mindvégig kezdőember volt.

– …pedig a klub vezetősége mindegyre hozta az újabb és újabb kapusokat, de valahogy lepattantak rólam, mint labda a kapufáról. Egyedül a kolozsvári Nágel Zoli barátomnak sikerült megkapaszkodnia, akivel jól kiegészítettük egymást, és váltogatva védtünk. Nem tudom, hogy kettőnk közül ki volt a jobb, egy biztos: Zoli sokkal szerencsésebb volt. Mesterünk, Bóné Tibi bácsi meg is mondta: Csabi, volt három kapufád, onnan mind bepattant a labda, Zolinak volt öt kapufája, és mind az ötször kipattant a labda. Komolyra fordítva a szót, mellettünk más nemigen rúgott labdába, azaz nem került be a kapuba. Aki jött, egy-két éven belül távozott is. Majdnem negyvenéves voltam, amikor a vezetőknek sikerült vakvágányra terelniük és Vunvuleával helyettesíteniük.

– Egy jó csapat jó kapusa volt, a válogatottnál mégsem fordult meg. Mi ennek a magyarázata?

– Akkoriban három válogatottat lehetett volna összeállítani, annyi jó játékos kergette a labdát az A osztályban. A kapusok között is volt egy pár remek hálóőr, mint például Răducanu, Adamache, Ghiţă vagy Ion Ionescu.

– Milyenek a mostani válogatott kapusok? Mert Stelea, Prunea és mondjuk Lobonţ óta mintha nagyon megvékonyodott volna a kínálat…

– Jelenleg egyértelműen Tătăruşanu a legjobb román kapus, de egyre jobban véd az egykori válogatott, Silviu Lung fia.

– Az ifjú Silviu Lung megközelítheti a valamikor az U Craiova hálóját őrző apját?

– Talán igen. Nincs könnyű dolga a fiúnak, hisz az apja a ’80-as évek messzemenően legjobb hazai kapusa volt. 

– Miután szegre akasztotta a cipőjét, hosszas edzői karrierbe kezdett, előbb a gyerekeknél, ifiknél, majd egy időben a felnőtt csapat kispadján. Egy újabb aranynemzedéket sem önnek, sem egykori társainak nem sikerült kinevelnie. Mi lehetett ennek az oka?

– Az évek során rengeteg A osztályos játékost kineveltem, mind én, mind azok a kollégák, akik szintén az edzői pályát választották és az ASA-nál dolgoztak, mint például Czakó János vagy Kiss Madocsa. Elég ha csak egy pár nevet említek: Adrian Botezan, Lucian Moldovan, Szántó Csaba, a Miclea testvérek. Ők és még sokan mások jól beilleszkedtek a csapatba, alapemberek és ifi-válogatottak voltak. Annyi tehetség viszont már nem gyűlt egybe, mint a ’70-es években, amikor az a bizonyos dobogós gárdát ki tudtuk építeni.

– Az edző Sólyom Csaba miért nem tudta megközelíteni a kapus Sólyom Csabát?

– Mint említettem, tehetségek kerültek ki a kezem alól, de teljes nemzedékek nem. Viszont amikor George Ciorceri segédjeként a felnőtt csapat kispadján ülhettem, az A osztályba való feljutásért harcoltunk egy olyan időszakban, amikor már alig-alig volt pénz a klub kasszájában. Sokáig elsők voltunk, megvertük a nagy riválisokat, de mintha a klubvezetésnek egészen más tervei lettek volna. Ekkor adták el - bajnokság közben - az egyik vetélytársunknak, a Szatmárnémeti Olimpiának a kisebbik Ciolobocot, aki csapatunk leggólerősebb játékosa volt.

– Milyennek tűnik a mostani ASA?

– Az eredményeit mindannyian ismerjük, azokra panasz nem lehet. De hogy még a közelébe se engedjenek marosvásárhelyi játékost, végképp nem értem, és nem is tudom elfogadni. Lehet, hogy az olvasók nem is tudják: még a szertárost is más városból hozták! Mintha Marosvásárhelyen nem lehetett volna találni egy fociszerető férfit, aki szívesen vállalta volna ezt a munkát. Bármennyire is szeretném, a mostani ASA-t nem érzem a magaménak vagy a városénak. Hogy is érezném, hisz a mai szakirányítók, edzők évek óta meg nem keresnek minket, régi focistákat, nem kérik ki a véleményünket, egyszóval számba se vesznek. Az ötvenéves évfordulónkon odahívtak a Kultúrpalotába, a bejáratnál a kezünkbe nyomták az ajándékot, két és félórán keresztül körbedicsérték egymást, Bölönit és Ispirt mikrofonhoz engedték, de a többieknek még csak a nevét sem olvasták föl.