A labdarúgó-világbajnokságon részvevő csapatok sikeres szerepléséhez szükség van a remek fizikai felkészültségre, de nem maradhat el a mentális egyensúly sem – derül ki Ráduly-Zörgő Éva pszichológussal folytatott beszélgetésünkből. A szakember azt is elmondja, hogy aki a pályán harap, valószínűleg a magánéletben sem viseli könnyen a stresszt.
2014. július 02., 12:512014. július 02., 12:51
– Az idei labdarúgó-világbajnokság a dél-amerikai kontinensen zajlik, ami sok csapat esetében komoly időátállást igényelt. Hogyan lehet ezt a kellemetlenséget zökkenőmentesen átvészelni?
– Minden csapat mellett van orvos, aki nagyon jól tudja, mit jelentenek az időzónák. Jól ismerik a csapattagokat, ami azért fontos, mert mindenki másképp reagálja le az egyik időzónából a másikba való átugrást. Ennek a jelenségnek a tudományos neve jetlag. Az idegrendszerünk rendezi a belső óránkat, a hipotalamusz az, ami felelős az időritmusért. A nap különböző óráiban a hormonok is mást és mást termelnek, bizonyos belső szervek ráállnak az aktív vagy a passzív fázisra. Amit megszokott a szervezet egy bizonyos időzónában, az nyilván egy másikban felborul. Az adaptálódás egyénenként változik: vannak, akik meg sem érzik a jetlag jelenséget, másoknál viszont erőteljesen jelentkezik. Az átállás megkönnyítésére különböző módszerek vannak. Nem mindegy, hogy nyugatról megyünk keletre, vagy fordítva. Ha például európaiak mennek nyugat fele, akkor késleltetni kell a lefekvést és a felkelést. Az első három napban nem szabad erőltetni az erőfeszítést, laza edzésekre kell sort keríteni. Ezért is érkeznek a csapatok jóval előbb a helyszínre. Az időeltolódáson túl szokni kell a hatalmas feszültséget, az idegen környezetet, az eltérő kultúrát.
– Egy világbajnokság a labdarúgó számára hatalmas pszichikai megterheléssel jár. Ezt a terhet le lehet venni valamelyest az illető válláról?
– Teljesen levenni a terhet nem is kell. Ha az ember túl nyugodt, túl laza, nem tud jó teljesítményt nyújtani. Van egy optimuma a szorongásnak is, egy olyan zóna, amikor a legjobb teljesítményt tudjuk nyújtani. Saját példámat mondhatom: a moszkvai olimpián 1980-ban túlmotivált voltam, a túl erős aktivizálódás szétzilálja az embert, nem tudja már koordinálni a mozgását, csökken a figyelem és az összpontosítás mentálisan és fizikailag is. Ezzel szemben nyolc évvel azelőtt, a müncheni olimpián, 18 évesen teljesen felszabadultan versenyeztem. A felkészítést másképp kell elvégezni egy nagyon fiatalokból, illetve tapasztalt játékosokból álló csapatok esetében. A fiatalok még nincsenek annyira tudatában a tétnek, ösztönösebben viszonyulnak a dolgokhoz.
A teljes interjú az Erdélyi Napló július 3-án megjelenő 26. lapszámában olvasható.
szóljon hozzá!