In memoriam dr. Löffler Aurél

A csíki jégkorongsport alapítói. Balról jobbra: Miklós Gyula, Vákár Lajos, Bedő Ákos, Dóczy János, Schmidt Béla, Löffler Aurél, Czáka István. A felvételt Andory Aladics Zoltán készítette

– Hogyan indult el a hokiélet Csíkszeredában?

– Csíkszeredában Trianon után szinte semmilyen társasági élet nem volt, egyetlen kivétel talán a mozi. Itt minden héten egy-egy filmet vetítettek, és előtte egy híradót. Az egyik híradóban láttuk, hogy ott hokiznak. Láttuk, hogy valakik egy bottal korcsolyáznak, jönnek-mennek, lökik fel egymást. Többször megnéztük egy páran, Vákárral, a többi fiúval, és a látottak alapján született meg az ötlet, hogy csináljunk mi is egy hokicsapatot. Addig sportélet Csíkban nem nagyon volt: egy kicsi korcsolya, valami gyenge focizás, de más semmi. Az első közös gyakorlatok után bejelentkeztünk a román szövetséghez, hogy itt vagyunk, hokizunk. Az akkori román szövetségnek három tagja volt: egy bukaresti csapat, a kolozsvári egyetemisták és az inkább ukránokból álló Csernovitz.

– Hogyan alakult ki az első csapat ? A Főgimnázium évkönyveiből tudjuk, hogy Császár, Dóczy és Vákár osztálytársak voltak.

– Trianon után letargiában élt az egész székely társadalom. Semmilyen társadalmi élet nem volt. Csak két vallásos egylet és a korcsolya. Az összeállt társaság függött a szülőktől és a támogatóktól. A csapat mintegy keresztmetszete volt a városnak. Az akkori kisvárosokra jellemzően, főrangú ember nem volt a városban. A módosabbak az iparosok és a kereskedők voltak. Csapatunk összetétele a következő volt: Miklós Béla kereskedősegéd; Schmidt Béla sofőrködött, majd később taxitulajdonos lett; Bedő Ákos egy szíjgyártó fia, aki a negyedik gimnáziumban (a mostani tizenkettediknek felel meg) abbahagyta a tudományokat, és beállt dolgozni segédként az édesapja műhelyébe, és ott volt Vákár Laji. Egy nagyon tehetséges, értelmes, okos férfi. Talán ő volt közülünk a legmódosabb. És végül ott voltam én, aki már akkor egyetemi hallgató voltam. Az edzéseink, a felkészülésünk szinte teljesen jelentéktelen volt. Azt sem tudtuk, hogy mit kell csinálni. A korcsolyázás viszonylag jól ment, mert a korcsolyázás volt az a ritka társadalmi esemény, ahol – nem sportolási szinten – mindenféle rendű-rangú szeredai kategória részt vett. Ez idényenként, az időjárástól függően körülbelül három-négy hónapig tartott.

– Alig alakultak meg, rögtön érkezett a meghívó az akkori román bajnoktól egy szinajai mérkőzésre.

– Az első bejelentkezésünk után, viszonylag hamar, 1929 szilveszterére a bukarestiek meghívtak Szinajára. Semmiféle felszerelésünk a világon nem volt, kivéve a korcsolyát. Úgy emlékszem, hogy egyedül Vákárnak volt két hoki-ütője. Szinajára menet, Brassóban egy sportboltban vásároltunk magunknak rendes botot, mert még rendes botunk sem volt. A felszerelésünk pedig abból állt, hogy a télen vegetáló focicsapattól elkértük a harisnyákat és a lábszárvédőket. Ezzel érkeztünk meg Szinajára. Az első meccs úgy kezdődött (és ez igen érdekes volt), hogy nagyjából a szabályzatból annyit tudtunk, hogy egy hokimeccs három harmadból áll. Amikor jégre léptünk, kezdtük nézni, hogyan áll fel a jégre az ellenfél, s hozzájuk igazodtunk. Az első harmadban azzal okoztunk nagy meglepetést, hogy még gólt sem kaptunk. És egy másik érdekesség az volt, hogy mi sokkal jobban korcsolyáztunk. Nem hokitechnikában, hanem korcsolyatechnikában voltunk jobbak. Mindig elkerültük az ellenfeleket. A második két harmadban aztán elveszítettük a mérkőzést (4–0–ra nyertek a bukarestiek – Szerk. megj.). Ennek már aztán Szeredában nagy híre volt. Fellelkesedtek a népek, hogy ez kérem egy érdekes dolog, hogy ezek a fiatalemberek semmilyen anyagi támogatás nélkül egyszer csak itt vannak, és tudnak valamit. Hát így kezdődött.

– A szinajai mérkőzésnek volt visszavágója is Csíkszeredában. Hogyan zajlott le az első székelyföldi hokimeccs?

– Ezután következtek az 1931-es január 24 . és 25. mérkőzések. A mi felszerelésünk, pályánk az a lehető legprimitívebb volt. A pályán nem volt palánk, csak valami ócska fakerítés. Szerencsénkre egy módosabb fakereskedő adott nekünk annyi deszkát, hogy körberaktuk vele a pályát. Csak húsz centisre sikeredett így is, és azt is meg kellett támasztani kívülről hóval. Így is, mikor nekimentünk, nagyokat estünk. Az itthoni két szereplés nagyon jól sikerült (0–4, és nagy meglepetésre 1–1 – szerk. megj.), a mi kapusunk ugyanis nagyszerűen védett. A mérkőzés után két héttel Lengyelországban volt hoki-világbajnokság, Krynicán. És oda a mi kapusunkat elvitték tartaléknak. Ugyanakkor Vákár Lajos, aki anyagilag nagyon jól állt, saját zsebére elutazott a román csapattal együtt Krynicára. Ő mint néző, szakember. Mikor hazajött a vébéről, kezdte nekünk magyarázni, hogyan kell egyáltalán hokizni, hogy milyen az igazi technika. Ám az évi szezon már nagyjából lejárt, és az igazi hokit a következő évben kezdtük el. Az akkori csíki társadalom több reprezentánsával éltünk, sportoltunk együtt, és – bár abban a korban lehet, hogy furcsa volt – semmilyen megkülönböztetést nem tettünk. A szeredai meccseken ennek olyan lélektani hatása volt, hogy nemcsak a szeredaiak, hanem a környező falvak lakosai is özönlöttek a meccsekre. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy a környező falvakban is a gyerekek karóval, fűzfavesszőkkel elkezdtek hokizni.

– Rá egy évre, 1932-ben, Budapesten, az Európában is jól jegyzett BKE és BBTE társaságában is letették névjegyüket a székely fiúk. Milyen volt a vendégszereplés?

– Az első két szezonnak az volt az igazi hozadéka, hogy kezdtünk nevet kapni, megismertek minket. Budapesten akkor igazi székely nosztalgia volt. A Budapestre elszármazott székelyek meghívtak minket Pestre. Két mérkőzés volt a BKE–vel a Ligeten (Városliget) és a BBTE-vel a Szénatéri pályán. A pestiek sokkal jobban szerepeltek, az kétségtelen, hogy jobbak voltak nálunk (eredmények: BKE– Csíkszereda 6–0 és 8–1, illetve BBTE–Csíkszereda 6–1). Ennek ellenére mi sok élménnyel és sok hokitanulással kerültünk haza. Ekkorra már a hokibacilus megfertőzte az egész csíki népet. Ugyanakkor egy másik pszichológiai tényező is fontos. Ugye, minden meccsen a szurkolók ordibálnak, kiabálnak satöbbi. Kérem szépen, Romániában, Csíkszeredában úgy ordítottak a magyarok, ahogy csak tudtak. Sajnos, akkor máshol nem ordíthattak. Lélektanilag ez nagyon befolyásolta az embereket. Ez részben olyan nemzeti öntudatot ébresztett. A másik ilyen hely a csíksomlyói búcsú volt. Diákkoromban, a körmeneteken csak egyházi énekeket énekeltek egyházi zászlók alatt. A székely nemzeti tudat oda nőtt, hogy most magyar és székely zászlókkal, a székely himnuszt éneklik a somlyói búcsún és a szeredai pályán. Nos, a hokinak egy külön érdeme a sporton túl, hogy ennyi embert meg tudott mozgatni.