Basa János 70 éves

Németes pontossággal, elegánsan érkezett a megbeszélt interjúra. Hetvenéves, de egyáltalán nem látszik rajta. Kedvenc helyén, a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár kávézójában beszélgettünk.

– Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, a sporttal kapcsolatos első élményekre, kik voltak első edzői, első csapattársai?

– Mozgékony gyerek voltam, ikrekként születtünk, de a fiútestvérem sajnos, másfél éves korában meghalt. Műkorcsolyázóként kezdtem sportolói pályafutásomat, az 1950-es években Temesvárról Csíkszeredába költözött Horosz Béla volt az edzőnk, de bevallom, nem nagyon szerettem, mert sokat kellett gyakorolni a hármasokat, a nyolcasokat, míg a velünk egykorú kishokisok nagy élvezettel kergették a korongot, örültek a góloknak. A műkorcsolyázóknál többek között Löffler Marika, a Seiwarth lányok, Imola és Éva, Paltán Weinrich Marianna, Comanici Marci, Gál Péter, Sólyom Antal voltak a csapattársaim. A hokisoknál Szabó István edzőtől kaptam az első pár korcsolyát, itt többek között Mezey Imre, Holló Gábor, Szilágyi Tibor, Sárkány László, Nagy Gábor, Boda Jenő és Császár Jenő volt a csapattársam.

– És ez a csapat máig emlékezetes eredményt ért el 1962-ben. Hogy volt?

– Mi szereztük meg az első ifjúsági bajnoki címet jégkorongban Csíkszeredának. 1962-ben történt, a döntő meccs Bukarestben zajlott a bukaresti csapat ellen, és az ellenfél az utolsó percig 4–3-ra vezetett. Szabó István, az edzőnk akkor a még mifelénk alig ismert taktikát választotta, kapusunk helyett mezőnyjátékost küldött a jégre, és a meccs vége előtt 20 másodperccel egyenlítettünk. Nagy elégtételt jelentett számomra, hogy én lőttem az egyenlítő gólt, és jobb gólkülönbséggel mi lettünk a bajnokok.

– Következett a bukaresti időszak, illetve a válogatottban elért sikerek.

– Érettségi után a Testnevelési Főiskolára mentem felvételizni Bukarestbe, ahol 1200 jelentkező volt 250 helyre, de sajnos, nem vettek fel. Megtudta ezt Mihai Flamaropol, a válogatott és a Dinamo edzője, aki megkeresett, és ezt mondta: te gyere hozzánk, a katonai szolgálat kötelező, és jobb, ha hozzánk vonulsz be, a Dinamo sportszázadához, játszol nálunk, mi adunk szállást, kaját, még tanulsz, s be fogsz majd jutni az egyetemre. Szép periódus következett, minden lehetőség megvolt a felkészülésre, a hoki mellett jártam edzeni az atlétákkal, kézilabdázókkal, tornászokkal. Jól ment a hoki is, és miután leszereltem, bejutottam a főiskolára, az egyetemi évek alatt pedig továbbra is a Dinamónál játszottam. Jó csapatunk volt, hisz 1968-ban, hosszú Steaua-uralom után mi nyertük meg a bajnokságot. A Dinamónál csapattársam volt a szintén csíki Fogarasy Zoltán, Texe István, Pap Tibor, Rigó István, Sipos Géza, Mezey Imre és Boda Jenő.

– Úgy tűnik, egyik legjobb év volt az ön számára az 1968-as?

– Valóban, bajnokságot nyertünk, de abban az évben a romániai válogatottal részt vehettem Franciaországban a Grenoble-ban megrendezett téli olimpiai játékokon. Élmény marad mindmáig a megnyitó, Charles de Gaulle francia elnök beszéde. De ennek előzménye, hogy miután az 1966-os torinói Téli Universiádén 5–0-ra legyőztük a kanadai főiskolás válogatottat, 1968 elején meghívtak Kanadába, ahol tizenegy felkészülési mérkőzést játszottunk. Összejártuk Kanadát Montreáltól Ottaváig, ott láttuk először, mit is jelent az igazi hoki. Helytálltunk, tizenegy meccsből ötöt megnyertünk, ötöt elveszítettünk, és egy meccs döntetlennel zárult. Itt alapoztam meg helyemet az olimpiai válogatottban. 1969-ben fejeztem be az egyetemet, és hazajöttem, a következő években Csíkszereda színeit képviseltem, és az 1975-ös, Japánban megrendezett világbajnokság után visszavonultam a válogatottból. Érdekesség, hogy a hokinak köszönhetően négyszer jutottam el Japánba, egyszer játékosként, háromszor pedig a válogatott edzőjeként.

– Az 1970-es és az 1980-as években 12 évig volt a csíkszeredai felnőtt hokicsapat edzője. Bajnoki címet mégis a Ferencvárossal nyert. Mi ennek az oka?

– Nagyon jó csapata volt az 1980-as években Csíkszeredának, de a szövetség akkori titkára a szemembe mondta, hogy ti nem lehettek bajnokok, mert magyarok vagytok, örüljetek a második helynek. Nagy lelkesedéssel vállaltam el 1990-ben a Ferencváros hokicsapatának felkészítését, amellyel az 1991/92-es idényben bajnoki címet és kupát nyertünk. Nagy élmény volt a díjkiosztón hallgatni a magyar himnuszt, most is emlékszem az akkori örömkönnyekre.

– Közben nem adta fel a tanári pályát sem.

– Az egyetem elvégzése után, 1969 és 1971 között a mai Petőfi Sándor iskolában tanítottam, azt követően pedig egészen a nyugdíjazásomig a Márton Áron Gimnáziumban volt katedrám. Nagyon szerettem tanítani, három végzős osztálynak voltam osztályfőnöke. Silló Gézával és Berszán Lászlóval voltunk az 1990-es években a testnevelő tanárok a gimnáziumban, ahol pezsgő sportélet volt. Jó érzés találkozni tanítványaimmal, feleleveníteni az akkori időket.

– Hogyan telnek a nyugdíjas évek? Bizonyára követi a sportéletet, sokszor lehet látni a hoki-, a foci-vagy kosárlabda-mérkőzéseken.

– Minden sportot szerettem, szeretek, és követem a történéseket. Sajnos, amióta nyugdíjba mentem, sok mindenen átestem, kétszer-háromszor élet-halál között voltam. Tíz éve volt egy hátgerinc-műtétem. Négy éve szívinfarktust kaptam, átestem egy bypass-műtéten, és mindkét ütőeremet a nyak körül teljesen kitisztították. A felépülésben segített az, hogy sportoló voltam, hisz itt is győzni szerettem volna. Köszönhetően a Jóistennek, illetve az orvosoknak, túléltem ezeket a megpróbáltatásokat.

– Olvasóink nevében is: boldog születésnapot!

– Köszönöm. Örülök, hogy együtt lehetek családommal, hazajön mind a három lányom, egyik az Egyesült Államokban, a másik Dániában, a harmadik pedig Budapesten él. Ritka pillanat.