Rokkantként is az álmok nyomában

– Sikert sikerre halmozott, sosem hagyta abba, harminc évnyi asztalitenisz után még most is ott van a csúcson. Honnan jön ez a nagy felhajtóerő, kitartás?

– Ezt csináltam egész életemben, szeretem, ez tart fiatalon, miért adnám fel? Tizenöt évvel ezelőtt súlyos sérülést szenvedtem, csontátültetést hajtottak végre a bokámban. Akkor az orvosom azt mondta, hogy vége a karrieremnek, örvendjek, ha majd járni tudok, nemhogy sportolni. De én egy pillanatig sem adtam fel álmomat, hogy visszakerüljek az 1. Bundesligába. Amikor kezdett fájni a bokám, orvoshoz mentem, ahol az MR-vizsgálaton észrevették, hogy egy helyen el van porladva a csont, nem kapott vért. Amikor először megműtötték, lyukakat fúrtak bele, hátha újraképződik, ám ez nem sikerült. Fél év kihagyás után újabb műtét következett, a csípőmből vettek ki csontvelőt, amit aztán beültettek a bokámba. Az orvosom azt mondta, rokkant lettem. Akkor végem volt, majdnem a karrierem csúcspontján voltam, ami egy sérülés miatt kettészakadt. Nagyon el voltam keseredve, nem tudtam, mit kezdjek magammal, kérvényeztem a sportolói betegnyugdíjat, nagyon kicsin múlt, hogy nem kaptam meg. Örvendek, hogy nem úgy alakult, mivel nem akartam elfogadni, hogy ez történik velem. Egy év után kezdtem egy lábon játszani, a 4. Ligában álltam asztalhoz. Nem adtam fel, az volt az álmom, hogy valamikor újra visszajussak az 1. Bundesligába.

– Mégis, hogyan sikerült egy ilyen súlyos sérülésből felépülni?

– Lehet, sokan hülyeségnek tartják, de a tévében minden szombaton volt egy műsor, amelyben távgyógyítást végeztek. Az orvos vagy pszichológus minden adásban csak egy testrésszel foglalkozott, a fejtől tartott lefelé. Minden héten voltak ott emberek, akik elmondták a bajukat, majd meggyógyították őket. Kezdtem hinni a dologban, gondoltam, miért ne próbáljam ki én is. Amikor a bokához ért, egyik kezemet a bokámra kellett tennem, és a szemébe néznem, sokáig mondta, hogy így meg úgy gyógyul. A fejemtől lefelé hidegrázás ment végig a testemen, azt hittem, hogy az izgalomtól van, míg abban a pontban, ahol tartottam a kezemet, nagyon elforrósodott. Pár nap után már semmi fájdalmat nem éreztem, így megint el tudtam kezdeni a százszázalékos edzéseket. Amikor elmondtam a családomnak, orvosaimnak, nem akarták elhinni.

– Mi történt ezután?

– A 3. Ligába kerültem, majd két évvel ezelőtt a TTC Hagennel, ahol edző is vagyok, feljutottunk a Bundesligába. Van egy tajvani játékosunk, akinek vízumproblémái voltak, nekem kellett beugranom helyette, így idén négy meccsen játszottam. Amikor asztalhoz álltam, az volt a célom, hogy egy szettet nyerjek, ám szinte a győzelem is összejött. Jelenleg nemcsak a felnőtt csapatnál vagyok, hanem sporttanárként is dolgozom Neukirchen különböző iskoláiban. Odaköltözésünkkor megkértek, hogy eddzem az egyik iskola csapatát. A második évben megnyertük a megyei, majd a tartományi bajnokságot, így kijutottunk Berlinbe az országos döntőre, ahol bronzérmesek lettünk. Egy év múlva pedig a 13–14 éves gyerekekkel megnyertük a döntőt. Ez 2009-ben történt. Amikor érkeztünk vissza a vonattal, a város negyede kijött ünnepelni, piros szőnyeget terítettek elénk. A tartományi elnök is ott volt, ajándékképpen tanári posztot kaptam tőle. Ez is egy álom volt számomra, ami teljesült, hogy egyetem nélkül is oktathatok. Az iskolával eddig hatszor nyertük meg a nyugati tartományok bajnokságát.

– Hogyan látja, az elmúlt huszonöt évben mennyit fejlődött az asztalitenisz Székelyföldön?

– Folyamatosan tartom a kapcsolatot az udvarhelyi csapattal, biztatjuk egymást. Én 1988-ban mentem el Romániából. A fordulatot követő években majdnem minden sportág összeomlott, a sportiskola nem tudta fizetni a versenyeken való részvételt, emiatt szponzorok után kellett nézni. Nekem a szívem majdnem meghasadt, hogy megszűnhet az asztalitenisz Székelyudvarhelyen. Az első években, amikor hazajöttem szabadságra, az időm nyolcvan százalékát azzal töltöttem, hogy ismerősökhöz, barátokhoz mentem szponzort keresni. Szerencsém volt, hogy sokan segítettek, és így sikerült életben tartanunk. Mostanra kialakult egy elég jó rendszer, igaz, most sincs elég pénz benne, de legalább létezik.

– Miért hagyta el Székelyföldet?

– Romániában országos bajnok voltam a gyerekeknél, majd a serdülőknél is, ám nem vittek el az Európa-bajnokságra, amit akkor azzal magyaráztak, hogy véletlen volt a győzelmem. Az ifjúságiaknál is bajnok lettem, de a négyfős Eb-keretbe nem hívtak be. Azzal volt szerencsém, hogy az utazást megelőző székelyudvarhelyi edzőtáborban, amelybe engem is meghívtak, az egyik román játékos lesérült, így bekerültem a keretbe, ám az Eb-n Craioveanu név alatt kellett játszanom. A felnőtt bajnokságot háromszor nyertem meg egyéniben, párosban ötször lettem aranyérmes, hiába voltam hat évig a román mezőny legjobbjai között, egyetlen világversenyre sem neveztek be. Nemzetközi versenyekre is csak a közép- és kelet-európai régióba vittek el. Ezeken annyi pontot gyűjtöttem, hogy az európai ranglistán az első harmincban voltam, így végül kijutottam az 1984-es moszkvai Eb-re, ahol kiemeltként szerepeltem. Csapatban egy meccset sem veszítettem el, egyéniben, párosban és vegyespárosban is bejutottam a harmadik fordulóba, az egész Eb-n én voltam az egyedüli, aki az első hat nap alatt egyetlen meccsen sem kapott ki. A csapatversenyt megnyerő franciák legjobbja, Birocheau elleni meccs a nap utolsó mérkőzése volt, vezettem 2–0-ra, az emberek körbeülték az asztalt, ami nagyon megzavart, és végül kikaptam. Vegyespárosban egy ponton múlt, hogy nem lettünk bronzérmesek. Nemzetközi versenyen legyőztük a magyarokat, többszörös világbajnokokkal játszottunk, mint Klampár Tibor vagy Jónyer István. A román edző a meccs előtt odajött hozzám, és azt mondta, ha nem nyered meg, otthon azt fogom mondani, hogy eladtad a meccset. Akkor nagyon megvertem Klampárt. Éreztem, hogy sokkal tovább tudnám vinni. Soha nem mentem volna el, ha engednek fejlődni. De az álmaimat tovább akartam vinni, sosem adtam fel. 22 évesen kerültem ki, de legjobb éveim elvesztek, mivel Németországban eltiltás miatt négy évet nem játszhattam nemzetközi szinten, csak a Bundesligában. Aztán a TTC Jülich csapatával kétszer megnyertük az Európa Kupát, egyszer döntősök voltunk, egyszer pedig bronzérmesek, aktuális világbajnokokat győztem le akkor. Aztán jött a sérülésem, de sosem adtam fel. A Bundesligában a marosvásárhelyi Nemes Olgával négyszeres német bajnok voltam, zsinórban háromszor voltunk aranyérmesek, Böhm Zsolttal pedig a férfi párost nyertük meg. Amikor negyvenéves lettem, indultam a veterán világbajnokságon, német színekben párosban aranyérmet nyertem Rio de Janeiróban, tavaly az Eb-n lettem első párosban. Ami nem sikerült fiatalon, az sikerült veteránként.

– Jelenleg Székelyföldön nagy szakadás van a korosztályok között, vannak a nagyon fiatal feltörekvő, tehetséges gyerekek, majd ott vannak a 30 éven felüliek, köztük pedig senki.

– Az idősebbeknek az a dolguk, hogy addig tartsák a frontot, amíg a fiatalok melléjük nőnek, de addig már nincs sok. Nagyon kicsi a különbség, felfejlődtek a gyerekek, ott vannak a sarkukban. Egy-két év, és a fiatalok kiszorítják őket, de ez így van rendjén. Rengeteg ügyes és tehetséges gyerek van Székelyudvarhelyen.

– Mi a titka annak, hogy egy kisvárosból – akárcsak ott, ahol ön is dolgozik – fel tudnak fedezni olyan gyerekeket, akik az A és B divíziókban játszanak, a különböző korosztályos bajnokságok élmezőnyében vannak, Eb-re jutnak ki?

– A hagyomány sokat számít. Nagy Feri bácsi, aki nyugdíjaztatása után sem tudott elszakadni a gyerekek edzésétől, annak idején a semmiből hozta fel az asztaliteniszt Udvarhelyen. Nagyon ritka az olyan edző az országban, aki szinte minden korosztályból válogatott szintű játékosokat tudott kinevelni. Előttem ott volt Nagy Levente, majd következtem én és unokaöcsém, Fejér-Konnert Zoltán, majd jöttek a György testvérek, Szilárd és István.

– A hazajövetelen gondolkodott már?

– Mindig, de még nem tudok időpontot mondani. Ha majd Székelyföldnek lesz a focihoz hasonlóan asztalitenisz-válogatottja is, akkor annak én szeretnék lenni az edzője. Már tíz évvel ezelőtt is beszéltünk róla, és szerintem meg is fog valósulni. Komoly kiugrási lehetőséget jelenthet ez a fiataloknak.

– Mit üzen a mostani fiataloknak?

– Azt, hogy most minden kapu megnyílt, nem úgy van, mint régen. Igaz, most is kicsivel jobbnak kell lenned a román nemzetiségűnél, különben félrenyomnak, de meg van adva a lehetőség, hogy keményen dolgozz, eddz, Nyugatra lehet igazolni, profiként pedig sok pénzt lehet keresni. Ezért érdemes harcolni, egy pillanatig sem szabad feladni. Akinek a tehetsége akarattal párosul, nagy az esélye, hogy messze és magas szintre jusson.