Pálffy Péter: pszichózis kérdőívvel

– Hogyan találkozott a darabbal?

– A nyáron sok művet olvastam, hogy melyik lenne az, amelyikkel szívesen foglalkoznék államvizsga rendezésként. Shakespeare, Brecht, Moliére, Csehov jött sorra, minden, ami ilyenkor kell. Egyszer csak a számítógépemen volt a  tragikus sorsú brit írónőnek ez a darabja, nem is tudom, hogy került oda. Az utolsó művéről van szó, amelyben egyes vélemények szerint a saját halálát írta meg. Én nem ezt gondolom, ő ugyanis amikor nyilatkozott erről a műről, azt mondta, hogy a dráma műfaji megújításán fáradozik, tehát ezért is találtunk a szövegben már-már versértékű betéteket. Amikor megtaláltam ezt a darabot, képzuhatag öntötte el a fejemet, és arra gondoltam, hogy igen, ez az. Mesteriző másodéves vagyok rendező szakon, vizsgarendezést kellett színpadra állítani, aminek minimum háromszor közönség elé kell mennie. Ez történt meg most május 9-10-11-én.

–  Az előadást követően öt kérdésből álló kérdéssor kitöltésére kérte a nézőket. Például az érdekelte, hogy melyik festmény jut eszébe a műről.

– Ebből írom a szakdolgozatomat, és nekem nagyon fontos a közönség visszajelzése. Nagy hatással volt rám a budapesti Monet és barátai kiállítás. Bementem, nagyon sokan voltak, ezért úgy döntöttem, hogy körberohanok, és amelyik festmény megfog, ahhoz visszamegyek. Egyszer csak földbe gyökerezett a lábam, mert Monet Híd a vízililiomos tó felett című festménye, ahogy a szemem sarkából ránéztem, 3D-s képpé alakult. Elkezdtem ezzel játszani, oda-vissza mentem, ha túl közel voltam csak a pontokat láttam, ha túl messze, eltűnt a 3D. Képeket szeretek felrajzolni a színpadon. Megvádoltak azzal, hogy üzeneteket közvetítettem, bevallom, egyáltalán semmiféle üzenetet nem akartam közvetíteni, vagy nem akartam senkinek a fejébe sulykolni. Nekem az volt a fontos, hogy a képek valamilyen formában megmozgassák azt, ami az emberben legbelül mocorog.

– Mégis sokan úgy érezték, hogy valamilyen üzenetet kaptak.

– Azt gondolom, hogy minden ember benne van valamiben, be van zárva valamibe, és arra próbálok választ keresni, hogy mi az, ami ebből a helyzetből kimozdítja. A szerelem az, ami változásra készteti az embert. Itt is azt látjuk, hogy ez a beteg, depressziós hölgy kimozdulna azáltal, hogy a kezelőorvosával szerelmi kapcsolatot létesít, de ami nem működik. Szétválnak útjaik, átkerül egy másik pszichiáterhez, aki egy nő, akinek mindenféle frusztrációi vannak, és nem bírja kezelni ezt a hölgyet. A betegünk azt mondja, nincs mit keresnem ezen a világon, egy esélyem volt, viszontlátásra. Nem volt célom semmilyen irányba befolyásolni a nézőket.

– Kik játszanak az előadásban?

– Másodéves színészhallgatók a Művészeti Egyetemről, a Tompa Klára osztályából. Nagyon jó osztály, nagyon tehetséges emberek, egy olyan csapatszellemmel, amiről úgy gondoltam, hogy szükség van a saját előadásomban.

– A zenéjét Molnár Ede szerezte.

– Vásárhelyi zenész, fiatal, nagyon tehetséges, több műfajban jártas, és amikor megláttam, hogy hogyan zenél, éreztem, hogy ő az, akivel ha leülök beszélgetni, megtaláljuk ennek az előadásnak a zenei hangzását. Egy kicsit rockos, talán nem mindenki kedveli, lehet, egyeseknek túl hangos, de azt éreztem, hogy ez a zenei hangzás teljesen megfelel az elképzelésemnek.