Ötven évnyi szenvedély

Kápolnási Lajost otthonában kerestük fel, bevalljuk, azzal a titkos szándékkal, hogy születésnapja alkalmából felköszöntsük. A látogatás során a bélyeggyűjtés múltjáról és jelenéről, saját tekintélyes gyűjteményéről, illetve a valamikori pionírházban tartott bélyeggyűjtő körről faggattuk az ünnepeltet.

– Milyen bélyegeket gyűjt?

– A bélyeggyűjtés, különösen a mai világban, nem kis veszélyekkel jár, ezért előre jelzem, hogy jobbacska bélyegeimet nem is tartom itthon. Szép gyűjteményem van, ötven év eredménye. Rutingyűjteményem nemzetközi: svájci, osztrák, témakörök szempontjából az egészségügyre, zenére és festészetre lehet osztani.

– Miért kezdte el gyűjtésüket?

– Az én fiatalkoromban normális elfoglaltsági lehetőség kevés volt, ezért döntöttem a gyűjtés mellett. Azért választottam a bélyegeket, mert amikor az ember megismer egy bélyeget, melyen rajta van Gauguin valamelyik festménye, akkor elgondolkodik, esetleg utánanéz a festő más munkáinak is. És akkor lát egy Barabást, és azt is megveszi. Tehát innen ered az indíték, hogy egy témát gyűjtsön az ember. Én éveken keresztül hegedültem, zenekarom is volt középiskolás koromban, ezért gyűjtök a zene témakörében, de van egy kis képzőművészeti hajlamom is, ezért bejött a festészet. Az egészségügy pedig azért, mert ez a szakmám, hisz harminc évet dolgoztam a kórház laborjában.

– Társas lény a bélyeggyűjtő?

– Persze, annak idején csináltunk szervezetet, szerveztünk kiállításokat. 1981-ben volt az első bélyegtárlatunk. Akkor persze még kicsit sem lehetett magyarkodni, minden románul folyt, a pártbizottsághoz is folyton be kellett járni engedélyekért. Így első katalógusunk címoldalára egy ekhós szekeret tettünk, hogy burkoltan azért legyen benne egy kis magyaros dolog is. Persze a tárlat címe úgy kellett szóljon, hogy Prezentul şi viitorul sub steagul Partidului, de így is sokat cseszegettek a pártbizottságnál, hogy miért kell katalógust kiadni és hogy vigyázzunk, nehogy valamilyen osztályellenség szövege belekerüljön. Heteket jártam különböző papírokért és engedélyekért, de végül mindig sikerül összehozni a rendezvényt. Rendesek voltak a nyomdászok, éjszaka nyomtattuk a kiadványt, persze egy kis szilvapálinka ellenében.

– A kiállítások mellett milyen más tevékenysége volt a bélyeggyűjtők szervezetének?

– Emléklapokat is készítettünk, például az utolsót ’89 elején adtuk ki. Akkor volt egy bestia román szakos tanár Udvarhelyen, aki ölt meg, hogy román nyelvű legyen az emléklap. Érdekes a történet, mert ha még két hetet várunk a nyomtatással, akkor magyarul és Eminsecu helyett Petőfi arcképével adhattuk volna ki. Több emléklapunkon sógorom, Márton Árpád csíkszeredai képzőművész művei is láthatók. Ugyanígy az első Siculus Fesztiválhoz is jelent meg emléklapunk. De minden eseményre és ünnepre adtunk ki emlékborítékokat, így a Tamási- vagy Tomcsa-évfordulóra is.

– Belföldi vagy külföldi bélyegeket gyűjt?

– A román bélyeggel az a helyzet, hogy borzasztóan drága, viszont Nyugaton már nincs olyan nagy értéke: egy most kiadott sor 17 és fél lej, a nyugati katalógus meg két euróra értékeli. Tehát nem érdemes, és én például már tíz éve nem is gyűjtök román bélyeget. Mivel magyar vagyok, és nagy magyar, magyarországi bélyegeket gyűjtök. Most például az új magyar alkotmány elfogadása után kiadtak egy blokkot, melynek bizonyos példányaira csiszolt gyöngydarabok vannak kézzel ráillesztve. Hamarosan mennem kell Marosvásárhelyre, ahova Debrecenből hoznak nekem ilyen bélyeget. Ez már nagy érték.

– Mikor és hogyan jött az öltet, hogy a valamikori pionírháznál bélyeggyűjtő kört tartson?

– Úgy rémlik, Szalai Csaba volt a pionírház igazgatója, amikor megalakult a bélyeggyűjtő kör. Eőbb hétköznap délelőtt volt, aztán, mivel ütközött a munkaprogramommal, vasárnapra tettük át, a Művelődési Házba. Ott kaptam egy szobát, ahol összegyűlhettünk a gyerekekkel. Rengetegen voltak, alig fértünk a szobában.

– A belföldi gyűjtők honnan szerzik be a bélyegeket?

– A Romfilatelia, a bélyeget kiadó és forgalmazó belföldi cég összeveszett a Román Postával, hisz eddig a posta adta el a bélyegeket. Tehát néhány éve csak központilag lehet bélyeget rendelni, és aztán onnan leküldik. Az országban van néhány kereskedelmi központ, például Craiova, Brassó, Temesvár vagy Bukarest, és ott lehet beszerezni a bélyegeket. Hargita megyében úgy oldjuk meg, hogy a megyei elnök felmegy Bukarestbe, és hoz annyi bélyeget, amennyire itt a térségben szükség van, aztán a gyűjtők maguk közt igény szerint elosztják. De kimondottan csoportos gyűjtés nincs: az emberek általában megveszik a bélyeget, beteszik az albumba, s ezzel el van intézve.

– Milyen a bélyeggyűjtés ma?

– Most már nem is szenvedély, inkább befektetés lett a bélyeggyűjtésből. Szoktak ugyan börzék lenni, ilyen a brassói, ami országos, de mivel az anyagi helyzet manapság ilyen pocsék, már nincs akkora érdeklődés, mint azelőtt. Nem beszélve arról, hogy a bélyeggyűjtők megöregedtek, a fiatalságnak pedig nincs ideje ezzel foglalkozni. Utánpótlás tehát nagyon kevés van, annyira kevés, hogy például már a fiam sem gyűjtő.

– Szokás a bélyeget hamisítani?

– Most nem érdemes hamisítani, mert aki már a hamisításra adja a fejét, az inkább pénzt másol. Az biztos, hogy valamikor az olaszok doktorok voltak a hamisításban, manapság azok a hamis bélyegek értékesebbek, mint az eredetiek.

– Külföldi bélyegeit hogyan vásárolja?

– Minden évben adnak ki külföldi bélyegkatalógusokat, ezeket előbb meg kell venni, majd innen lehet rendelni, én is ezt tettem. Annak idején az európai katalógus, ami Németországban jelent meg, körülbelül 50 oldalas volt, most pedig összesen 25 katalógust adnak ki az európai országok. De az összes katalógust sem lehet már megfizetni.

– Napjainkban milyen fórumuk van a bélyeggyűjtőknek?

– Három éve rendeztük Csíkban az első, versennyel összekötött ifjúsági kiállítást, kifejezetten azzal a céllal, hogy népszerűsítsük a bélyeggyűjtést. Idén november 11-én újból lesz tárlat, ahova már nemcsak belföldi, hanem magyarországi anyagok érkeztek. Aztán én is összeállítok egy kisebb anyagot. A rendezvény nagy tömegeket mozgat meg, az emberek eljönnek ugyan, de csak megnézik a bélyegeket, a gyűjtés már nem érdekli őket.

– Rengeteg lakásban porosodnak elkezdett, majd megunt bélyeggyűjtemények. Ezeket lehet értékesíteni?

– Attól függ, hogy milyen gyűjteményről van szó, mert régen a postán elő lehetett fizetni, és akkor a gyűjtő rendszeresen megkapta a bélyegeket. Viszont lehetett vásárolni ún. plic filatelicet, tehát bélyegcsomagot, ami szép volt, de nem volt teljes. Azt úgy hívjuk, hogy saláta: ezeknek így nincs kereskedelmi értékük. Az ilyet oda lehet majd adni a gyerekeknek vagy az unokáknak, hátha kedvet kapnak a gyűjtéshez.