Művészet német precizitással

– Mi járatban Székelyudvarhelyen? Mi a véleménye a városról, lakóiról?

– Elekes Gyula meghívására tartok itt egy előadás-sorozatot, napi egy óra elméleti és három óra gyakorlati oktatással. Mivel nem először járok a városban – voltam tizenhat esztendeje, akkor is hasonló okokból –, elmondhatom, hogy hatalmas fejlődés tanúja vagyok. Sokat utazom, és nyitott szemmel szeretek járni-kelni, de a város fejlődése számomra is látványos, főleg mert tapasztalataim alapján nem számítottam ilyen mértékű változásra, természetesen pozitív irányban. Az emberek is kellemesen megleptek – előadásaim hallgatói ugyanolyan kíváncsiak, érdeklődők, képzettek és hozzáértők, mint évekkel ezelőtt. Ugyanakkor nyomát sem találtam a tizenhat évvel ezelőtti tartózkodásnak, most sokkal magabiztosabb mindenki, szabadabb, akadálymentesebb. Egyébként nem idegen nekem ez az ország, édesapám háború közben itt dolgozott huzamosabb ideig, és nagyon sokat mesélt az itt töltött időkről. Kézzel faragott pásztorsípgyűjteményének oroszlánrészét innen szerezte, de sok kézzel hímzett női blúz is innen származik.

– Milyen előadásokat tart ezúttal és kiknek? Miben mások ezek, mint az egyetemi hallgatóinak tartottak?

– Inkább alkotóműhelyek ezek, mintsem tantervben előírt előadások. Elekes Gyula tűzzománcköri tanítványai közül vesznek részt a legtöbben, de időzítettünk előadást ipari formatervezőknek is. A tűzzománc-előadásomra kíváncsiak voltak aranymívesek, ékszerészek, órások és tűzzománcosok. Öröm volt velük dolgozni, kitűnő alapokkal és felkészültséggel látogatják az előadásokat. Egyik legnagyobb különbségnek pontosan azt tartom, hogy alkotóműhelyeim számára sajnos túl rövid az idő. A diákoknak a tantervhez elegendő időt biztosítanak...

– Művészetnek vagy technikai folyamat eredményének tartja a tűzzománcot?

– Mindkettőnek, mert ha csak technikai megoldás lenne, sohasem gondolhatnánk ez eredményre mint alkotásra. Az építészet, kerámia, iparművészetek azonban olyan technikai folyamatok, amelyeket alkalmazott művészetekként tartunk nyilván. Tűzzománcalkotásaim mind olyan technológiai folyamatok eredményei, amelyeket bárki megtanulhat. Ennek a tudásnak a birtokában valaki lehet jó mérnök, de nem lesz kötelezően művész is. Ugyanakkor ez sem teljesen törvényszerű, mert a művészetnek nincsenek minőségi fokozatai, csak miután a művész megtanulja kezelni, és mesterként tud bánni szerszámaival.

– És önmagát legszívesebben hova sorolja?

– Erre a válasz nem jöhet olyan hamar. Apámnak műanyagfröccsentő vállalkozása volt, s az elvárások nem engedték, hogy művészetet tanuljak. Kémikus, művész, mérnök és pedagógus vagyok. Ezek közül talán művész a legkevésbé, bár alkotásaimat megszerettem. Néha felkérnek egy-egy darab megalkotására, vagy megkérnek, adjak el egy kész darabot. Megteszem, de nem szívesen. Magyarázatképp hadd mondjam el, nem a művészettel keresem a kenyeremet, és minden eladott darab azt jelentené, hogy olyantól veszem el a falatot, aki ebből él. Ha megnézzük Németországban a tűzzománcozás nagymestereit, akkor észrevehetjük, hogy legtöbben közülük nők. Ennek is van magyarázata. Németországban nem lehet tűzzománcozással megkeresni a kenyeret. Itt és Magyarországon még lehetséges, de emberfeletti munka szükséges, hogy valaki ebből megéljen.

– Az ön által kifejlesztett technológiai folyamatok műhelytitkok?

– Nos, nem. Jóllehet nem kürtölöm szét, de titokban sem tartom. Több tűzzománcozónak és formatervezőnek is elárultam az általam talált és kifejlesztett technikai megoldásokat, és hiszem, hogy felelősségteljesen fognak bánni a megosztott információval, és szakmai fejlődésükben segíti majd őket. Kiállított munkáim bizonyítják, hogy több típusú megoldást is egyszerre használok egy-egy darab elkészítéséhez. Karrierem során nagyon szerencsés voltam, mert úgymond multidiszciplináris tapasztalatot szerezhettem. Legújabban a nemesfémek használatát tartom izgalmasnak tűzzománcozásban, s ehhez mind az arany- és ezüstötvösi tapasztalatom, mind kémiai képzésem hozzásegít.

– Milyen izgalmat említ? Az alkotás művészi izgalmát, vagy a tudós izgalmát egy-egy új technikai megoldás láttán?

– Jó kérdés. Jó néhányszor voltam már abban a helyzetben, hogy vissza kellett fognom magam egyik vagy másik szempontból. Szerencsére az önfegyelem terén elég jól állok. Történt már olyan, hogy egy munka ötletének kidolgozása folytán le kellett állítanom magamban a tervezőt, különben a dizájn eluralta volna az alkotást. Másfelől pedig olyan is történt már, hogy ha nem fegyelmezem magam, elkapott volna a technikai megoldások lehetőségeinek izgalma, s akkor minden lett volna a munka, csak műalkotás nem.

– Mindent összevetve, meghívás nélkül is ellátogatna hozzánk?

– Természetesen. Ha egészségem és korom engedi, biztosan jövök még. Most is szinte szégyellem magam, amiért költségeimet a meghívóim állták. Úgy vélem, művészileg és technikailag egyáltalán nem vidéki az udvarhelyi tűzzománcozás. Az az álmom, hogy a világ összes tájáról szervezzek egy gyűjteményes vándorkiállítást, s abban az udvarhelyi tűzzománcozók előkelő helyet foglalnának el. Tapasztalatomnak és szaktudásomnak köszönhetően nagyon sok helyre ellátogattam, dolgoztam és tanítottam a világban sok helyen már, Szingapúrban, Brazíliában, Izraelben, Észak-Amerikában – csak hogy párat említsek. Lassan kezdem belátni, hogy kezdenek eltűnni a vidékek. A Hargita lábánál valaki épp úgy a főáramban lehet, mint egy párizsi dizájnházban vagy egy német mérnöki irodában. Tagja vagyok egy német szervezetnek, amely nyugdíjas szakembereket küld oda, ahol szaktudásukra igény van és segítséget igényelnek. Ez tulajdonképpen olyan, mint az orvosok határok nélküli szervezete, csakhogy nagyon sok területre kiterjed a szaktudás, aminek a tagok birtokában vannak. Szívesen és fenntartások nélkül ajánlanék udvarhelyieket ebbe a szolgálatba.