Kalandozás nyelvi bozótokban

‒ Mindkét eddigi kötete Erdély és Kolozsvár központú. A két könyv megszületésének körülményei között vannak összefüggések, vagy eltérő folyamatokról beszélhetünk?

‒ Az első könyvemben nagyon sok önéletrajzi és dokumentumelem van. A kamaszlány főhősnek sok tulajdonságomat, élményemet adtam kölcsön. A második könyvem viszont teljesen fikciós. Abban nincsenek önéletrajzi elemek, dokumentumelem viszont nagyon sok, mert míg az első könyvemben a hetvenes-nyolcvanas évek diktatúrája a kor, amit magam is megéltem, addig a trianoni döntés körüli Erdélyhez kapcsolódóan nincs élettapasztalatom.

‒ Melyiket volt nehezebb megírni?

‒ Más-más nehézségekkel szembesültem. Az első kötetnél azzal, hogy el kell indulni. Elindulni a legeslegnehezebb, az igényli a legtöbb erőt, önbizalmat és hitet abban, hogy az embernek van mondandója. Az első könyvemnél ráadásul olyan plusz nehézség is volt, hogy az önéletrajzi és dokumentumelemeket lehet-e úgy irodalommá tenni, hogy közben az ember elfogadtatja azokkal az emberekkel, akikről szól, hogy róluk lehet azonosítható módon, névvel és címmel írni. A második könyv nehézsége inkább az, amit úgy fogalmaznék meg, hogy egy könyve mindenkinek van. És az az egy könyv majdnem mindig önéletrajzszerű, az élettapasztalat, életút könyve. Van egy csomó életelbeszélő: parasztok, munkásemberek, bármilyen társadalmi rétegből származók. Nekik általában egy könyvük van, mert azt az életet egyszer elmondják, és több elmondható életük nincs. A második könyvnél tehát az volt a kérdés: van-e bennem fikció? Azt a nehézséget kellett áttörni, azt az önbizalmat kellett megszerezni, hogy igen, el tudok mesélni egy történetet, el tudok képzelni egy kort, amiben nem éltem, egy nyelvet, ami nem az enyém.

‒ Miért volt fontos sajátos nyelvezetben írni a Fejtől s lábtól című regényt?

‒ Először megpróbáltam egy maibb nyelven írni a korszakról, de egyáltalán nem működött: jelen idejűvé tette azokat az eseményeket, amelyeket én a múltba szerettem volna utalni. A nyelv valami iszonyú kényszer. Olyasmi, mint hogy ruhába kell öltözni, nem lehet a teremtés természetességével járni az utcán, valaminek muszáj lenni. És ezzel a nyelvvel kapcsolatban úgy éreztem, hogy a legkisebb rossz, amit választhatok. Picit archaizál, picit tudományos, picit helytelen, mindig furcsa és idegen, ami nem azt jelenti, hogy nem magyaros, de a megszokott, mindennapi nyelvtől eltérő. Ez a nyelv valahogyan arra emlékezteti az olvasót, hogy amit olvas, az nem itt van, hanem valami múlt idejű.

A teljes interjú az Erdély Napló 14., április 9-én megjelenő lapszámában olvasható.