Japán történetet vittek színre

– A társulat részéről érkezett a felkérés, hogy ezt a darabot vigye színre, vagy rendezői választás volt?

– Az én ajánlatom volt, régóta foglakoztatott ez a darab. Egy nagyon érdekes szövegnek tartom, izgalmas a dramaturgiája, ami különleges feladat elé állítja a színészeket és, persze, a rendezőt is.

– Bizonyára kihívást is jelentett színre vinni, hiszen Kuroszava Akirát éppen A vihar kapujában című film tette világhírű rendezővé.

– Nyilván, hogy a filmnél, ahol snittek vannak, talán könnyebb a rendező teendője, hisz ha valami nem működik, új felvételt lehet készíteni. A színház más eszközökkel kell dolgozzon, ott és akkor, az előadás játszásakor kell mindennek működnie. Cári Tibor zeneszerző, Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervező, valamint Liviu Matei mozgásművész segítségével, úgy vélem, hogy sikerült ehhez a megfelelő körülményeket megteremtenünk. Liviu jártas a japán színházi mozgásvilágban, sok mindent át tudott adni tapasztalataiból, amit szerintem sikerült beemelni a történetbe. Engem tulajdonképpen a japán tiszta színházi nyelvek alkalmazása – no színház, a kabuki meg a bunraku – foglalkoztatott. Kíváncsi voltam, hogy nálunk mi az, ami ebből átvehető és működtethető. Európában már gyakorlatilag nincs ilyen tiszta színházi nyelv, talán a commedia dell’arte volt az utolsó.

– Ha ennyire letisztult nyelvezetekkel dolgoznak, akkor még több múlik a színészeken, hogy a játék működni tudjon...

– Majdnem mindig a színészeken múlik az, hogy mi kerül a közönség elé, de ebben az esetben – valóban – a tehertétel talán nagyobb. Rajtuk áll, hogy sikerül-e a váltásokat olyan gyorsan és frappánsan megoldani, ahogy ezt a dramaturgia megköveteli, mert ez egy kicsit brechti színház, meg nem is; egy kicsit epikus, egy kicsit dramatikus, állandóan keverednek benne a műfajok.

– Magának a műnek is az az érdekessége, hogy ugyanaz a történet, vagyis a szamuráj meggyilkolása többféle szemszögből jelenik meg, és mindegyik hiteles kell legyen.

– Ezért foglalkoztatott leginkább ez a darab, merthogy az igazságról szól. Pontosabban az igazságokról, mert annyi igazság létezik, ahányan vagyunk. Különféleképpen látunk és érzékelünk bizonyos helyzeteket, mert ezeket másképp is szeretnénk látni, főképp, ha a történetnek részvevői is vagyunk.

– Miként történt a szereposztás?

– Többször is dolgoztam a Csíki Játékszínnel, a társulat zömét így ismertem. Igaz, hogy közben érkeztek fiatalok is, habár velük nem is működtünk eddig együtt, a Marosvásárhelyi Színművészeti főiskolán láttam őket különböző előadásokban szerepelni. Tudtam, hogy kik azok, akikre ebben az előadásban szükségem van. A hagyomány azt mondja, hogy a jó szereposztás fél siker. Nem kellett ezúttal castingolni, erre a csapatra találtam ki az előadást, és én bízom benne, hogy ez a legjobb választás, mert a darab tele van olyan tükröződésekkel, amelyek fel kellene csillanjanak, anélkül persze, hogy túl szájbarágóssá válnának. Nagyon tömény minden, az előadás terjedelme egy óra negyven perc. Nem tartunk szünetet, mert a vélemények eme bozótját, sűrűjét szerintem nem szabad megtörni.

– A szövegen változtattak-e?

– Ez az előadás mindenképp a mi változatunk, olvasatunk. Néhol visszanyúltam az alaphoz, Akutagava novelláihoz, hiszen úgymond az ő szándékai a legtisztábbak, mindenki más még hozzátett valamit. Kuroszava is a filmben már a japán író több novelláját használta fel, Müller Péter író szintén az eredeti szerző műveire alapozva kicsit hozzáfűzött a történethez. Szóval, beiktattam saját elképzeléseim, ami nem azt jelenti, hogy a szövegen változtattam, hanem azt, hogy a három elbeszélést, ami a történet alapjául szolgál, egy kicsit másképp gyúrtam össze. A befejezés is némiképp módosult, de ez már legyen meglepetés.