Ejtőernyős díszlettervező

– Első UNITER-díját vette át múlt héten, de nem ez volt az első jelölése...

– Ez volt az ötödik. Idáig négy évben jelöltek, azonban öt díszletem volt, mert volt egy év, amikor két díszletemet is nevezték, az pedig egy jelölésnek számít.

– S ez úgy működik,  hogy minden évben megjelenik a díjátadón, beszéddel készül, hogy hátha...?

– Nem. Most sem készültem. Én dolgozni szoktam, soha nem a győzelem  a cél. Egyszer volt, amikor úgy gondoltuk, hogy több ember meg fogja kapni a csapatból a díjat, akkor is Bocsárdi Lacival s a sepsiszentgyörgyi színházzal dolgoztam, s az Yvonne, a burgundi hercegnő című előadásból pont ugyanazokat terjesztették fel díjra, mint idén a Hamletben: a legjobb rendezés, legjobb előadás, legjobb főszerep, mellékszerep és a legjobb díszletet. Az volt az egyetlen alkalom, amikor számítottunk arra, hogy valaki, vagy valakik kapnak díjat – s akkor nem kapott senki. Amúgy én nem szoktam ezekkel sokat foglalkozni. 2005 előtt, mielőtt a második kisfiam megszületett, sokszor vettem részt rezidens programokban Amerikától egészen Koreáig mindenféle képzőművészeti projektekben. Azok is különböző díjakkal járnak, de ezeket én nem tartom olyan fontosnak. Én például nem használom a doktori címemet sem.

– Merthogy külsőségek, s ezért nem fontosak?

– Nem az, hogy nem fontosak, mert azért jólesik az embernek, hogy dolgozik, dolgozik, aztán elismerik a munkáját. Többen is kérdezték, hogy eleve úgy csinálom azt a darabot, hogy majd eljusson az UNITER-re. De hát én akkor nem is gondolok az UNITER-re. Nem is vagyok a Román Színházi Szövetség tagja, mert már a képzőművészeti szövetségnek tagja vagyok, s hülyeségnek tartom, hogy két szövetséghez is tartozzak.

– Igen, számomra is fontos kérdés volt, hogy akkor mi is Bartha József  foglalkozása? Díszlettervező? Grafikus? Képzőművész?

– Én vizuális művésznek tartom magam, abba ugyanis elég sok minden belefér, a színház és látvány is egy bizonyosfajta vizuális művészet, a médiaművészet, a videók, a fotográfiák, a konceptuális művészet, amikkel foglalkozom, mind vizuálisak. Azonkívül tanárnak is tartom magam.

– S mindezen művészeti ágak közül melyik volt a leghamarabb?

– A vizuális művészetekkel való kapcsolatom még Székelyudvarhelyen a pionírházban kezdődött, amikor el kellett dönteni második osztályban, hogy milyen foglalkozásokra iratkozzak. Én is – mint minden fiú – rögtön motorozni akartam, de az első úton rosszul lettem, s akkor rájöttem, hogy inkább elmegyek rajzolgatni. Onnan már nagyon egyszerű volt az út a művészet felé, ugyanis az a Verestóy Árpád volt a pionírházban a rajztanár, aki megalapította Udvarhelyen a művészeti általános iskolát. Oda toborzott engem is. Nem mi voltunk a legelső évfolyam, előttünk volt még egy osztály. Így oda jártam ötödiktől nyolcadikig, s abban az időben, aki tovább akart menni művészeti iskolába, annak egy lehetősége volt: a Marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskola, amely akkor az egyetlen magyar nyelvű volt az egész országban. Jöttünk is ide Udvarhelyről vagy öten, s ebből ketten mai napig kiállító művészek vagyunk.

Középiskola után háromszor felvételiztem a kolozsvári egyetemre, közben katona voltam, aztán azt elvégezve a dicsőszentmártoni üveggyárban voltam reklámgrafikus – s így talált engem a forradalom. Utána jártam doktori iskolát is.

– Mikor jött képbe a B5 Stúdió? Sokan ahhoz kapcsolják Marosvásárhelyen a Bartha József nevet.

– Az jóval később. Ha arról beszélünk, hogy a képzőművészetből hogy lett egy bizonyos fajta szervezési dolog, az akkor alakult, amikor én elkezdtem  különböző külföldi rezidens programokban részt venni. Ezeket külföldi művészeti tartózkodási rendszernek is lehet fordítani, s arról szól, hogy elmentem valahová két-három hónapra, ösztöndíjat kaptam és kiállítást csináltam. Közben rá is jöttem, hogy én emigránsként nem tudok élni. Egyszerűen nem szeretek emigráns lenni sehol. Így találtam ki, hogy én hazajövök és megteremtem itt a lehetőségeket. Tudtam azt, hogy Marosvásárhely elég kihalt ilyen szempontból, távol sem hasonlított a \'89 előtti önmagához a város, s kitaláltam, hogy hazajövök s megszervezem itt a művészeti életet. 96-ban egy puccsot csináltunk a képzőművészeti szövetségben, s átvettük a hatalmat, így került egy fiatal társaság oda. Pár praktikus dolgot véghez is vittünk, de rájöttem, hogy mivel anyagi lehetősége nincs a szövetségnek, s állami szervként pályázni sem pályázhat, nem tud igazán nagy projekteket megvalósítani. Így az egészet lemondtam, s létrehoztam \'99-ben az Arteast alapítványt – Művészet keleten, ezt akarja jelenteni.

Rögtön be is robbantunk a köztudatba, ugyanis 2000-ben elnyertünk egy Euroartos pályázatot, s egy olyan médiaművészeti kiállítást csináltunk, amelynek az volt a neve, hogy Unplugged – Kikapcsoltan. Ez arra utalt, hogy \'89 előtt Románia, a térség, az erdélyi magyarság ki volt kapcsolva, vagy egyszerűen arra, hogy Romániában abban az időben egyfolytában kikapcsolták az áramot. Erre a kiállításra közben nagyon fontos és neves médiaművészeket hívtunk meg, s így meg is történt az Arteast berobbanása. Azután már egyszerűbb volt meghívni embereket különböző projektekre. Az alapítványnak nem volt helyszíne, kiállító helyisége sem, különböző helyszíneken valósítottuk meg a programjainkat \'99-től 2007-ig, például Udvarhelyen és Borszéken is. Ez volt az Arteast első szakasza, de 5-7 évenként meg kell újulni, én pedig közben különböző céges barátaimat meggyőztem, hogy fontos egy olyan műtermet, galériát létrehozni, amelyben egy hónapban egyszer csinálunk valami érdekeset, ahová ők majd eljöhetnek egy pohár bort meginni. Ez lett a B5, mert a Bolyai tér 5. szám alatt van az egész. Ez azonban nem az Arteast Alapítvány székhelye, hanem az én saját műtermem, amelyben időnként csinálok valamit. Ez volt a második korszak, ami 2012-ig tartott, amikor is kiderült, hogy az épületrészt megtámadta egy könnyező fagomba, ami miatt majdnem összedőlt a műemléképület. A művelődési minisztérium segítségével hoztuk rendbe, s amire minden rendben lett, 2013 lett, amikor kitaláltuk, hogy jöjjön a harmadik szakasz, vagyis a B5-ben csinálunk egy rezidens helyet. Például az a cél most, hogy legyen kilenc kiállítás, erre három embert meghívunk, három megpályázza, és hármat felajánlunk fiataloknak. Ez most zajlik, most várjuk, hogy ez a belső tér, ami eddig raktár volt, legyen vendégszoba, mert a fürdőt, konyhát megcsináltuk. Aztán jöhetnek a rezidensek.

– Mindemellett véletlenül lett díszlettervező?

– Hát még azt sem tudom, lettem-e egyáltalán díszlettervező. Az ilyen típusú embereket, mint én úgy hívják, hogy ejtőernyősök, akik valahonnan érkeztünk. Úgy lettem díszlettervező, hogy amikor nem sikerült a felvételim, elmentem haza Udvarhelyre, azelőtt sokat jártam táncházba, s annak a művészeti igazgatója Szép Gyuszi, a mostani Kolozsvári Magyar Opera igazgatója volt, én meg mondtam neki, hogy adjon nekem egy termet, hogy tudjak felkészülni a felvételire. Azt mondta, hogy jó, de akkor nekem csinálsz különböző plakátokat. S én csináltam is. Az első díszletem a népszínháznak volt, Kocsis István Tárlat az utcán a nyolcvanas évek elején, aztán még csináltam egyet Balázs Attilával, aki a temesvári színház igazgatója. Vele szoktuk beszélni, hogy én voltam az első díszlet- és jelmeztervezője, amikor ő játszotta a kis herceget. Aztán ezt el is felejtettem, elvégeztem az egyetemet, elkerültem Dicsőszentmártonba, és a kilencvenes évek elején, amikor pont itthon voltam, találkoztam a Tutunban Bocsárdi Lacival, akit én ismertem még régebbről, a középiskolából, mivel egy generáció vagyunk. Kérdezte, hogy tudok-e díszletet csinálni, mondtam nem tudom, hogy tudok, vagy nem, de már csináltam kettőt. S akkor kezdtünk el együtt dolgozni.

Névjegy
Bartha József festő, grafikus 1960-ban született Székelyudvarhelyen. 1975-1979 között járt a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Középiskolába, majd 1983-87 között végezte el a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát.
Pályakezdő éveiben a vérbő színességgel festett táblaképein az újexpresszív törekvések etnográfiai tradícióval való összeegyeztethetőségével próbálkozik. Később készült nagyszabású videóinstallációiban nagy részben a minimalizmus formanyelvét használva keretként egyfajta egyetemes természettudományos, társadalmi modell keresésre törő jelentéssel lényegében egyén és közösség mediális kapcsolatát, tárgyi és lelki mechanizmusainak poétikus változatait alkotja meg.
Díszlettervezőként először a nyolcvanas években dolgozott, azóta már az ország számos színházában és magyarországi teátrumokkal is dolgozott. Legtöbbet Bocsárdi László rendezővel, akivel nemsokára a százat is eléri a közösen létrehozott előadásaik száma.

– Bocsárdival dolgoztak a legtöbbet együtt?

– Igen, most már haladunk a majdnem századik díszlet felé közösen. Persze dolgoztam másokkal is, de legtöbbet vele. De dolgoztam én Kovács Leventével, Barabás Olgával, Tompa Gáborral, Kövesdi Istvánnal. A budapesti Bányavirág és a vásárhelyi Bányavakság díszletét is én csináltam. Most már kettőt Radu Afrimmal, legutóbb a marosvásárhelyi Ördög próbáját. Nagyon sok emberrel tudnék én együtt dolgozni, de Bocsárdi Lacit előnyben részesítem, s nem fér minden bele az időmben. Tudnék én dolgozni, de nem akarom háttérbe szorítani a kiállításokat sem.

– S hogy alakult a díjnyertes Hamlet-díszlet?

– Én mindig azt mondom, hogy az a jó díszlet, amelyik együtt lélegzik az előadással. Ez nem azt jelenti, hogy mindig belesimul a tájba, hanem, amikor kell, akkor előremegy, amikor nem kell, akkor háttérbe szorul. A színház az egy csapatmunka, amelyben nem fontos semmi, csak az előadás. Persze van egy tábornok, a rendező, aki összefogja az egészet, de azonkívül vannak ezredesek, akik igazából kitalálnak dolgokat. A fontos azonban az, hogy az előadás működjön. Ezért volt fontos az is, hogy a Hamletet, mint előadást is felterjesztették díjra, valamint a legjobb rendező, a legjobb szereplők, mellékszereplő díjakra is volt jelölés. Ezt azt jelenti, hogy valami összejött az egész előadásban, ezt pedig a zsűri is látta, s remélhetőleg a közönség is.