Az igazság földje (?)

El lehet vonatkoztatni, bele lehet magyarázni/érezni a saját sorsot is, de elégedjünk meg azzal, hogy ez „csak” játék, s nem kell mindjárt csak a rosszra gondolni. Vaszilij Szigarjevről (1977) annyit, hogy maga is ilyen környezetből származik. A Szverdlov megyei Verhnyaja Szaldában született – az Urál hegységben, Európa és Ázsia határán –, majd Jekatyerinburgban drámaírói szakon tanult. Szülőföldje, az „elfelejtett vidék” tele van furcsa természeti jelenségekkel és megfejthetetlen talányokkal, amelyek mellett ott sötétlenek még a létezett szocializmus (hadi)iparának korhadó és rozsdálló monstrumai. És ott halad át, ágazik el a transzszibériai vasútvonal is.

Vaszilij Szigarjev villámgyors európai és tengerentúli sikere jórészt abból származik, hogy közvetlen környezetéből vételezve a témát vonatkoztat el általános emberi érvényekig. A seftelő házaspár, Sura (Bekő Fóri Zenkő) és Ljovcsik (Antal D. Csaba) két világ határán utazgatva házal a bóvlival. E két világot – Európa és Ázsia, az érték és a bóvli, a szocializmus és a kapitalizmus, a hit és a hitetlenség – törésvonalak választják el, a váróterem valahol a szakadék szélén billeg, se itt, se ott. Miniatűr mása, leképezése a kintinek, s így a benne megfordulók révén a posztszovjet archetípusokat vonultatja fel az író. A Részeg férfi (Dunkler Róbert) mintha az összes oroszországi alkoholista Tiborca lenne, rosszul artikulálva, dadogva, közben okádva – a delirium tremensen innen (?) vagy túl (?), ezt nem tudni, mert nincs kórház és szakorvos, hogy megállapítsa a bajt, hogy jelezze az agyhalál előtti tudatpusztulást –, furcsa víziókról beszél, már-már bibliás elvágyódással szól az igazság földjéről.

Csak csodálkozunk, hogy mennyi költészet és filozófia rejtőzik ebben a halálra ítélt és a szeszvégzet által porig alázott emberben. És bizonyos, hogy sokmillió társában – akik a maguk drámáiban senyvednek – ugyanvalóst. Többnyire részegen fekszik és hortyog a szerepben, de a rövid józanlét annál pazarabb az elme által meggyújtott utolsó csillagszóró villanásaiban. Dunkler nagyon jól alakít ilyenkor. Valóban úgy adja bele önmagát, mintha soha többé… Ha állomás és váróterem, akkor annak pénztára is van, Pénztárosnője (László Kata). A Pénztárosnő szemlélője, alakítója és szenvedő alanya a pénztárablak résén túl lévő világnak. Sokoldalú szerep az övé, hiszen lelki tanácsadás és vonatjegy-értékesítés mellett zugkocsmát üzemeltet, hogy álmodhasson a pénz révén maga is. Oroszos elvágyódást érezni szavain, mintha rokona lenne a csehovi, a turgenyevi hősöknek. Alakjával a szerző úgy tesz, mintha tisztelegne a nagy elődök emléke és színpadi, irodalmi alakjai előtt. László Kata ezt érzi és érezteti a játékban, úgy működik az asszony bőrében, hogy belevisz még némi helyit, couleur locale-t: kicsit kofa, kicsit regáti, kicsit trampli, olyanforma, mint egy aranykorból itt hagyott milicistafeleség. És nép is van.

A változó világ menedzserdumája által megbolondított massza, aki akkor is megvásárolja a kenyérpirítót, ha nincs kenyere. A vodkát pirítani sem kell, de azért mindenkinek ott a kezében a kínai bóvli. Misenyka (Tóth Árpád), aki tán veterán – legalábbis ezt sejtetik a külső jegyek – akár szószólójuk is lehetne az érdekérvényesítésre amúgy képtelen megkárosítottaknak – a civil kurázsi nulla, nyomokban ködlik a halvány falkaszellem –, ha nem lenne gyakorló alkoholistaként oly hiteltelen és megalkuvó. Misenyka alakja bizonyíték arra, hogy a szovjet típusú hősnek annyi, most Ljovcsikék az urak a hétezer dollárjukkal és a korlátlan pofátlanságukkal.

Némi remény mutatkozik Suránál a szülés után, aki buta libából anyává magasztosul, és fészket rakna a szakadék szélén, ahol – ha még nem irtották ki teljesen az erdőket – akár egy fűrésztelep is elindítható, amely munkát ad, és így ki-ki saját hajánál fogva emelheti ki magát a társadalmon kívüliség meg az alkoholizmus posványából. A részeg lázálmában megpillantott hely akár itt is megteremthető – bár szubjektív és objektív okok miatt határozatlan ideig szünetel a menetjegy-árusítás –, hiszen Isten létezik, és hit, szeretet is van még bennünk, ha kellőképpen elérzékenyülünk. Bekő Fóri Zenkő konzum idiótából, városi libából érző anyává magasztosul. Megint egy olyan szerep ez, mely engedi kibontakozni képességei legjavát. Az üzletnek azonban mennie kell. Feltételezhető, hogy Szverdlov megye is ebbe az irányba haladt az elmúlt tíz esztendőben, de azt a drámát már egy másik Szigarjev-műben játsszák. Talán. Kiemelkedik a népből két figura, Pása Lavrentyava (Jakab Orsolya) és Petrovna (P. Fincziski Andrea). Pása az anakronisztikus bábaasszony, Petrovna a Részeg férfi női párja.

A díszlet egyszerű, letisztult, pontosabban koszos, ócska, szocreál, de tökéletesen betölti funkcióját. És a rendezői akarat is kiválóan érvényesül, egybefogja a szereplők társaságát, akik érzik még az ábrázolt világot, hiszen közeli, rokon a miénkkel, s ami idegen, az idehonosítható ebbe a barakkba. Jó darabot választott a színház; jó helyen, jó időben, jó szereplőkkel mutatta be. Úgy néz ki, hogy a közönséget nem kell majd sokáig kérlelni, nézni fogják és szeretni a Fekete tejet. Azzal pedig ne törődjön senki, hogy az ábrázoltak még sötétebb világot sejtetnek. Pedig azt reméltük, hogy a valóságosnál immár rosszabb nem lehet. Ez van. De ez csak játékvilág.