A nyelv és a szellem tánca – a vers

Weöres Sándor és József Attila verseit adta elő a Sebő együttes és Jordán Tamás színművész. A Nagy Versmondás nevet viselő kezdeményezés Fűzfa Balázs, a szombathelyi Nyugat-magyarországi Egyetem irodalomtanára kezdeményezéséből valósult meg, s immár másodszor jutott el Székelyudvarhelyre. Az eredeti helyszín a Márton Áron tér, a Patkó lett volna, csakhogy onnan a belvárosi templomban zajló kegyeleti szertartásra való készülődés miatt a szervezőknek át kellett irányítaniuk az érdeklődőket a Városi Parkba. A Sétatér egyébként ideális helyszín, jóval csendesebb, barátságosabb, akár meg lehetne fontolni, hogy más alkalommal egyből oda szervezzék az ilyen vagy ehhez hasonló rendezvényeket, mert sem a harangzúgás, sem a gépkocsiforgalom nem zavarja a programot. Összesen 67 fő volt kíváncsi a műsorra. Igaz, hogy közülük tizenheten „csak” a sajtót képviselték, de félszáz ember Weöres Sándor és József Attila révén önszántából egy különleges órát töltött így egymás társaságában.

Sebő Ferenc és állandó társai a zenélésben és kultúraápolásban – Barvich Iván és Perger László – a megszokott repertoárból villantottak fel pár dalt, volt köztük virágének, kurucnóta, népi dallam a hozzárendelt szöveggel, illetve a pentatonhoz illesztett József Attila- és Weöres Sándor-költemény is. A Kossuth-díjas színművész saját korábbi József Attila-estjéből idézett. Rövid bevezetőjében Fűzfa Balázs elmondta, hogy a nyelv által mindannyian részei vagyunk az egésznek, a nagynak, a világnak és a költészetnek is. Ilyenformán elgondolkodhatunk azon, hogy mire, miért való a vers. „A hangokból, szavakból, mondatokból összeálló versben is lemond a beszéd a külön létről, hogy így, értünk szólóan együtt lehessen és minket szolgáljon. Nekünk nagyon fontos, hogy az irodalom, a vers segítségével megtaláljuk a másik embert és végső soron így közelebb kerüljünk saját magunkhoz. És ezzel a teljesség közelébe helyezhetjük önnön magunkat is.”

Sebőék hol megszakadó, hol ismét folytatódó előadása közben kiderült, hogy a színpadként szolgáló „gomba” közelében két leány énekli: Rejtelmek, ha zengenek…, s tudja a dalt. Jordán Tamás egy merész mozdulattal feltessékelte őket a mikrofonhoz, úgyhogy némi interaktivitással még családiasabbá vált a hangulat. Végül a Valse triste című vers gyönyörű sorai következtek Weörestől: „Hűvös és öreg az este./ Remeg a venyige teste./ Elhull a szüreti ének,/ Kuckóba bújnak a vének.” A külön erre az alkalomra sokszorosított szórólapokon és a transzparenseken is e vers hét strófája szerepelt, hogy hallgatókként úgy mondjuk el, mint templomban a közös imát. Két-három nekilendülés után, Jordán karlendítéseire gyakorolva a dikciót, sikerült a versima. Végezetül Sebőék örömzenéltek a kis műsort záró számban. Szűk egy órát töltöttünk együtt a költészet bűvkörében, azzal a reménnyel, hogy a líra továbbsugárzik bennünk és általunk még sok-sok hétköznapon át, a költészettel való újabb találkozásokig.