A néptánc fegyver a beolvadás ellen

Idén székelyföldivé nőtte ki magát a Csűrdöngölő. A Hargita megyei csoportok mellett háromszéki és Maros megyei együttesek is színpadra léptek

– A Csűrdöngölő a célját tartja, habár a támogatottsága már nem olyan erős, mint eredetileg. Lényeges, hogy a néptánccsoportokat felkarolják. Nagyon-nagyon fontos, hogy a gyermekeinkben, akikkel éveken keresztül dolgozunk, meg tudjuk gyökereztetni a közösségben rejlő erőt. Meg kell érezzék, hogy milyen jó együtt lenni másokkal, akik ugyanazt teszik, amit ők. Erről a rendezvényről úgy érzem, hogy a táncosaim mindig motiváltan mentek haza, és büszkén mesélték otthon, hogy ezrek tudtak táncolni. Ez az ezer pedig csak egy-egy kis csoport egy-egy közösségből...

– Igen, ez a jéghegy csúcsa, gondolom, Önök sem tudtak Balánbányáról és Csíkszentdomokosról mindenkit elhozni, annyian táncolnak.

– Nem is ez a cél, én például arra használom ezt a rendezvényt, hogy a jó képességű, de még kevésbé tapasztalt gyerekeket futtassam. Most óvodást is hoztam, a legnagyobb táncosom pedig ötödikes, együtt táncoltatom őket úgy, hogy az óvodások a harmadikosokkal eddig nem járták együtt. Továbbá a domokosi sárosúti gyerekek például a központban lakó társaikkal eddig ritkán találkozhattak. Gyakorlatilag az autóbuszban ismerkedtek meg, mégsem kell szégyenkeznünk, hoztuk a megfelelő színvonalat.

– Észleltem egy adott pillanatban, hogy a zene-CD felmondta a szolgálatot, a gyerekek énekkel pótolták a hiányt. Végül a Hargita Együttes zenészei is besegítettek, így nem esett szét az előadás, minden az eredeti forgatókönyv szerint zajlott.

– Fájdalmam, hogy cédés megoldáshoz kellett folyamodnom, mert így szerettem volna tömören és egy helyen bemutatni azokat a gyerekjátékokat és felcsíki táncokat, melyeket szerintem játszatni kellene a gyerekekkel. Tapasztalataim alapján a pedagógusok is kevésbé ismerik ezeket, jobban mondva csak egy szűkebb kör ismeri. Szóval, hangnemileg meg összevágásként fontos lett volna a zenei anyagot meghallgattatni a közönséggel. Mégis nyertünk, mert megtudtuk, hogy él ez a csoport és az a tevékenység, amit a gyerekekkel végeztünk – nem a színpad kedvéért, hanem a néptánc elsajátítása érdekében –, megfogant bennük.

– Amúgy a néptánc is egy spontán műfaj...

– Na ezt kellene meghagyni, nem a színpadra kell előadásokat készíteni, mert az csak a színpad és a néptánc viszonya, nem a gyermekeké és a néptáncé. Nagyon fontos, hogy a gyermek-spontaneitás-néptánc hármas működjön, ezért nehéz ez a műfaj.

– A minap egy műhelybeszélgetést tartottak Csíkszeredában arról, hogy miért csak kevés fiatal olvas. A fő következtetés az volt, hogy a gyerekek nem látták olvasni szüleiket. Mi a helyzet a néptánccal, ezen a területen milyen mértékű a szülők szerepe?

– Mi nem várhatjuk el ettől a világtól, hogy arrafelé fejlődjön, hogy szülők hagyományos népviseletben és néptáncokkal mutatkozzanak a gyerek előtt. Táncalkalmak vannak most is, mint régen – például a lakodalomban –, de ezek teljesen másokká váltak. A lakodalomban is azok a szülők tudnak néptáncot járni, akik gyerekkorukban megtanultak. Szerintem van egy nagy szakadás, főleg a középkorú szülőkre gondolok, akiknek a szüleik már eltávolodtak a hagyományoktól. Ezek a felnőttek már csak az iskolában vagy tánckörökön tanulhattak meg táncolni. Az is szerencsés eset, ha nem sajátították el a táncot, de legalább megértették, hogy miért jó a néptánc. Sajnos, az ilyen típusú szülők sincsenek elegen, szerintem, ezért a mai világban a szakembereknek a kutyakötelességük a néptáncot oktatni. Egy egész népnek a túlélése a tét, mert előbb vagy utóbb a globalizáció felszippant. A beolvadástól pedig egyetlen tényező menthet meg: a másságunk.