Tankó Gyula és a gyimesi szokásvilág

1939-ben született Gyimesfelsőlokon, édesapja kisbíró, apja bíró volt a „kis magyar világban”. „Az oroszok bevonulása után apám volt az első bíró, amíg néptanács alakult, akkor kitették, és elment erdésznek” – elevenítette fel. Alig két éves korában gyermektelen nagynénje és nagybátyja vette örökbe, ez volt a szokás, ha „gyakran jöttek a gyermekek” a családban, de a földet sem akarták idegen kézre juttatni.

„Nevelőapám arra is gondolt, hogy lesz mellette valaki, aki őt felváltja. Vakációimban segítettem nekik a mezőgazdaságban, de a tanítóim arra ösztökélték őket is, hogy adjanak tovább iskolába. Saját gyermeküknek tekintettek, és egész egyetemig iskoláztattak. A nevelőanyám, aki csak négy osztályt végzett, gyönyörűen olvasott fel, emlékszem most is a versekre. Akkor kezdtem én is olvasni, megszeretni a verseket, és ez elkísért mostanig” – emlékezett.

Mint elmondta, Gyimesközéplokon a háború után olyan tantestület volt, akik közül sokakat büntetésből helyezett oda a rendszer. Nevelőanyját – aki nem engedte, hogy pionír legyen, mert akkor, a koreai háború idején valahonnan úgy értesültek, hogy a koreai gyermekeket a nyakkendőjüknél fogva akasztják fel – egy alkalommal elhívták a pedagógiai tanács elé. „Győzködték, hogy engedje meg, legyek pionír. Anyám tiltakozott. Az igazgató azt mondta, ha nem egyezik bele, akkor megállapítjuk, hogy maga egy reakciós. Anyám összehúzta a szemöldökét, s azt válaszolta, az lehet, de én nem tudom, az mi. Mint később megtudtam, alig bírták ki nevetés nélkül, s mikor kiment, az egyik jelenlévő megjegyezte, na, igazgató kartárs, jól megijesztette” – mondta el.

A középiskola elvégzése után az első felvételi vizsgája nem sikerült, most azt mondja, „hála istennek”, mert akkor a jogra készült. Következett a katonai szolgálat, és a szocializmusból való kiábrándulás. „Elvittek Bukarestbe, majd a Duna-deltába. Akkor láttam meg én, hogy mit jelent a proletárdiktatúra” – emlékezett a politikai foglyokkal való találkozásra, akik több kényszermunka-táborban vágták a nádat.

Hazajött, elhelyezkedett, Csíkszentmihályon kultúrigazgató lett, és közben tanított. „Így jutottam el a tanügybe, mert a régi tanáraim is biztattak. Elvégeztem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskola magyar-román szakát, majd Kolozsváron, a Babes-Bolyai egyetemen szereztem diplomát. Amikor államvizsgáztunk, jött az itteni főtanfelügyelő, Becze Antal, megkérdezte, a csíkiak közül ki szeretne haza menni tanítani – akkor még nem volt kényszerű elhelyezés. Azt monda nekem: fiúka, te jössz haza, én elintézem” – emlékezett. Legelőször a gyimesközéploki központi iskolában tanított,  Hidegségre kinevezték iskolaigazgatónak, két év múlva pedig a központi iskola igazgatója lett. „Iskolát építettünk, és úgy kezdtük az építkezést, hogy senki sem tudott róla, az iskolánál mindenki segített, gyűjtöttek egy bizonyos összeget, egy építésztechnikus elkészítette a rajzot, és a tanácsot kész tények elé állítottuk, a pénzt is átadtuk. Akkor építették a középloki nagy bútorgyárat, onnan is kaptunk építkezési anyagot, a fát a szülők hozták, elkészült az iskola és hozzá a műhely. Utána megfenyegették az néptanácselnököt és engem is, hogy bezárnak, de 1975-ben ezt csak így lehetett megvalósítani” – elevenítette fel. Több mint negyven évet tanított, és közel harminc évig volt iskolaigazgató.

Tankó Gyula életét meghatározta a gyimesi szokásvilág, a tánc és az ének. „Én ebbe beleszülettem, mert úgy szervezték a közösséget, hogy mindene volt a tánc és a népdal. A szórakozás is erről szólt, ez megmaradt, és beleivódott a gyermekekbe. Nekünk külön mulatságot rendeztek, akár gyermeklakodalom, akár serketánc, minden olyan természetes volt, hogy nem kellett tanítani. Egy-két ember megmutatta, a lakodalomba is elvittek, a táncban is ott lehettünk. Ha jó szeme és ritmusérzéke volt valakinek, elsajátította azt, ha nem, a nagyobb testvérek tanították, még az istállóban is gyakorolták. Természetes volt, mint a népdalok éneklése is. Én közben szerelmese lettem a keserveseknek. Jött Kallós Zoltán bácsi, énekeltem neki, a táncokat végigfilmezték” – emlékezett.

Tankó Gyula szerint a több mint ötven keservesből fel lehet építeni az emberek sorsát. Néprajzi gyűjtéseinek alapját a megélt hagyományok jelentik. Írásaiban, köteteiben ez az egykor virágkorát élő szokásvilágot igyekezett felvillantani, amely, mint mondja, időközben lassan megváltozott, a táncok, énekek a mindennapokból felkerültek a színpadra. „Az én gyermekkoromban a tánc úgy kezdődött, hogy a zenész felült az őt megillető helyre, húzni kezdte a lassú magyarost,  vagy ő vagy a felesége elkezdte az éneket, s akkor mindenki énekelt, és mindenki a saját sorsára gondolt azzal a keservessel, s ez egy közösséget összeölelt” – emlékezett.

Számos dolgozata, tanulmánya jelent meg különböző kiadványokban, könyveiben a gyimesi csángók életvitelét, szokásai örökítette meg, de gyűjtött népi humort, és társszerzője Gyimesközéplok monográfiájának is. Több alkalommal díjat nyert a Kriza János Néprajzi Társaság és a Budapesti Néprajzi Múzeum, valamint intézmények néprajzi gyűjtő pályázatain.

A Kriza János Néprajzi Társaságnál került kapcsolatba Nagy Olga folklórkutatóval, aki – miután elolvasta első könyvét – azt írta róla, hogy látszik az, hogy nem idegen jött  gyűjteni a vidékre, hanem a szerző magától kérdezi azt, amit leír. Legújabb, megjelenés előtt levő könyvében azt igyekszik bemutatni, hogy a régi táncok, énekek, szokások által meghatározott csángó életforma miképpen változott, alakult át. „Nagyon szerencsés korban születtem, akkor amikor még a csúcson volt mindez. Azt éltem meg, ahogy minden lassan kimarad, megváltozik, és a színpadra kerülnek a táncok, énekek. Ott is gyönyörűek, a világ csodálja, de tanítani kell. S nekünk nem kellett, mert belénk ivódott” – zárta a beszélgetést Tankó Gyula.