A Csűrszínház megálmodójával beszélgettünk a Mikházi Csűrszínházi Napok létrejöttének 10. évfordulója alkalmából. Szélyes Ferenc színművész maga is mikházi lévén kitalálta, hogy ki kell vinni a színházat falura, a vidéki emberek közé. S nem csak kitalálta, szívén viseli a Csűrszínház sorsát azóta is, immár kerek egy évtizede.
2012. június 28., 15:332012. június 28., 15:33
2012. június 28., 16:022012. június 28., 16:02
– Hogy emlékszik a kezdetekre?
– Épp valamelyik nap idéztük fel a kollégákkal, hogy milyen is volt a legelső Mikházán létrehozott előadás. Az Egynapi királyság és Kocsonya Mihály házassága című komédiákat adtuk elő. Spontánul indult az egész, a régi kultúrotthonban próbáltunk, a tornácon, szabad ég alatt aludtunk – talán éppen ezért volt olyan izgalmas. 2003-ban azonban kicsinek bizonyult a kultúrotthon, így következő évre már más helyszínt kerestünk, így akadtunk rá az iskola udvarán lévő régi csűrre, azt bontottuk le, s lassan-lassan húztunk helyére más épületet. Innen kapta az egész a Csűrszínház nevet.
– Mennyire más egy színésznek csűrszínházban játszani, mint kőszínházban?
– Egészen más itt játszani, csodálatos hangulata van ennek a falusi nagy színpadnak. Az esték csodálatosak, az éjszakák inspirálnak. Szabadban játszani tényleg más érzés.
– A csűrszínházi évadok közül melyikről mondhatjuk, hogy a legsikeresebb volt?
– Tulajdonképpen mindegyiket szerettem, de talán a legsikeresebbnek a 2009-es esztendőt mondhatom, amikor tető került a csűrszínház fölé, és ünnepélyesen fel is avattuk az egész épületet. Azóta esőben sem kell elmaradjon egy-egy előadás, mert nem ázik meg a közönség.
– Elérték a kezdetben kitűzött célokat?
– Sajnos csak részben. Nem vagyok kibékülve sem saját magammal, sem másokkal. Sok problémát kellene még megoldani, amelyeket egy őszi elemzésen majd sorra veszünk. Most ünnep van, nem szomorkodni kell, de sok minden van a begyemben, s én olyan vagyok, hogy ki kell azokat mondanom. Tíz év alatt több mindent kellett volna felmutatni, mind minőségben, mind pedig mennyiségben. Már rég fesztiválokat kellene szervezni ezen a helyen.
– Mi lenne a „Csűrszínház születésnapi kívánsága”, ha lehetne kívánni egyet?
– Annyi minden van, amit kívánhatnék a Csűrszínháznak: elsősorban azt, hogy hagyjanak bennünket szabadon dolgozni, s inkább segítsék a munkánkat. Amit még szeretnék a közeljövőben az, hogy a Csűrszínház háta mögé építsünk egy hét-nyolc házikóból álló kempinget fedett ebédlővel fürdőhelyiséggel ahol a Mikházán fellépő színészek ingyen, vagy jelképes összegért tartózkodhatnának. Hogy ebből mikor lesz valami? Jövőre biztosan nem. Talán két-három év múlva.
– Hány tíz évet adhatunk még a Mikházi Csűrszínháznak?
– Nem tudom, remélem, hogy ez a munka nem fog egyhamar befejeződni, s ha én át is adom valakinek a stafétát, akkor majd tovább szervezik abban a szellemben, ahogy azt annak idején megálmodtuk.
– Szó van arról, hogy átadja a stafétabotot?
– Valamikor át kell adnom, s talán a Bekecs együttes fiataljai továbbépítik akkor majd az álmomat.
– Mit nevezne meg a 10. Csűrszínházi Napok programjából, amelyre mindenképpen érdemes kilátogatni?
– Sok minden van, nehéz válogatni. Újra itt a Kallós Zoli bácsi anyaga, nagy meglepetésként kihozza Soós Zoltán múzeumigazgató a Nagy Imre Képtár anyagát, amely egész nyáron Mikházán lesz. Péntek este névadó ünnepség, mert ezt is megértük. Művészbál, népi bál, színházi előadások, gyerekprogramok, művészportrék. És a többi, és a többi...
szóljon hozzá!