Előítéletből szerelem

– Hogyan esett a választás a filmrendezésre?

– Körülbelül tizenöt éve filmeket csinálok, előtte sok mindennel kísérleteztem. Színészként játszottam, zenész voltam, de az utóbbi években nagyobb hangsúly került a filmkészítésre. Jelenleg a színház és a film tölti ki az életemet. Gyermekként tornásznak neveltek, 14 évesen hagytam abba a versenysportot tíz intenzív év után. Ekkor bekeveredtem egy gyermekszínjátszó csoportba Debrecenben, és ez volt a meghatározó lépés a jövőmre nézve. Olyan erős impulzusokat kaptam abban a közösségben, hogy mai napig abból táplálkozom. Négy-öt éven át játszottam diákként, egyik barátommal ki is számoltuk, hogy 18 éves koromig körülbelül ezer fellépésünk volt. Mindenhol megfordultunk, városi ünnepségeken, színjátszó fesztiválokon, külföldön, belföldön, börtönben, kórházakban, munkahelyeken játszottunk. Voltak ezek között gyerekelőadások, posztmodern darabok, forradalmi előadások. Ezek után nem sok újat mutathattak nekem, amikor 18 évesen felköltöztem Budapestre. Bekeveredtem a pesti színházi közegbe, de igazából ugyanazt csináltam mint addig. Körülbelül 24 éves lehettem, amikor úgy éreztem, hogy megcsömörlöttem, és színészként már nem éreztem kellő elhivatottságot arra, hogy ezt tovább csináljam. Egy barátom bátorítására beadtam a jelentkezésemet a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Itt ismerkedtem meg a filmmel, ami nem volt teljesen idegen, hiszen már játszottam filmekben, de nem rendeztem még. A főiskolán rájöttem arra, hogy ez nagyon nekem való, és elkezdtem sorozatban gyártani a filmeket, a főiskolai feladatokon kívül is.

– Hogy került kapcsolatba Marosvásárhellyel?

– Simó Sándor osztályába jártam a főiskolán, aki rendkívüli módon meghatározta az életemet. Úgy jöttem először Erdélybe, ezen belül Marosvásárhelyre, hogy Simó Sándor kitalálta: a filmrendező hallgatók jöjjenek ide színészekkel dolgozni, mert a budapesti főiskolán ezt valamiért nem engedték meg. Nekem különösebb kedvem nem volt ide jönni, mert mindenféle fenntartásaim, előítéleteim voltak magyarországiként Erdéllyel kapcsolatban, túlságosan népinek tűnt számomra. Nem is jöttem el az osztállyal, de estére átgondoltam a dolgokat, hogy lehet még baj lesz ebből, úgyhogy vonatra ültem, és a többiek után jöttem. Ez a két hét számomra döntő volt, hiszen ekkor ismerkedtem meg Török Illyés Orsolyával, aki legközelebbi alkotótársam, feleségem és gyermekeim édesanyja lett. Akkor is pont az Alter-Native Rövidfilmfesztivál zajlott, amikor először itt jártam.

– Mit jelent Ön számára Erdély?

– Orsolyával megismerkedésünktől kezdve együtt kezdtük el csinálni a filmeket, egyiket a másik után. Szerettünk volna már játékfilmekkel foglalkozni, ezért nagy botrányok közepette otthagytuk a főiskolát, megcsináltuk a Macerás ügyeket. Később Orsolya befejezte a főiskolát, de én már nem, és mivel őt szerződtették a sepsiszentgyörgyi színházba, egy darabig Sepsin éltünk. Közben elkészítettük a következő játékfilmet, a Tamarát. Ez volt az az időszak, amikor én elkezdtem fölszippantani az erdélyi kultúrát, főleg hogy az Orsolya családja egy kultúrával erőteljesen átitatott közeg volt. A Köteles utcai lakás, ahol ők laktak, az erdélyi értelmiségnek a találkozóhelye volt több mint húsz éven át. Ugyanakkor megismertem a román színházat is, ami szintén nagy hatással volt rám. Erdély mai napig inspirálja a filmjeimet. A Bibliotheque Pascalba például abszolút módon bele van sűrítve minden vonzódásom és szeretetem, amit e térség iránt érzek. Én teljesen másként látom Erdélyt, mint például a feleségem. Számomra Erdély úgy szép és izgalmas, ahogy van, a problémákkal együtt, nyilván azért is, mert nem itt születtem és nőttem fel. Az a fenntartás, amivel ideérkeztem 17 évvel ezelőtt, teljesen átalakult, mert beleszerettem ebbe a helybe, amikor végigjártam az országnak minden zugát a filmkészítés miatt.