Élete értelme a tanítás

– 1993-ban érettségiztem a Márton Áron Gimnáziumban, majd Kolozsváron a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarán magyar-román szakon végeztem. Folyamatosan képezem magam, minden tanári fokozatot megszereztem, majd elvégeztem a Lucian Blaga Egyetemen az oktatásmenedzsment szakot, jártam mentálhigéné képzésre, és cserkészkedtem is. Szeretnék még egy kicsit elmélyülni a mentálhigiénében, ugyanis nap mint nap találkozom esetekkel, és nem akarok hályogkovács módon viszonyulni ezekhez. Szerintem minden tanárnak kellene ilyen alapképzés.

– A tanítást egészíti ki segítségnyújtással...

– Nem dicsekvésként mondom, de hála Istennek sok diák rám bízza a titkát. Nem ajánlok megoldást, hanem meghallgatom őket. Ez a legtöbb, amit tehetek. Nagyon sok esetben meglátom a hátteret, mert érzékeny vagyok az ilyen dolgokra. Tanárként rögtön észreveszem, hogy egy gyerek milyen sebeket hordoz. Időnként annyi is elég, hogy meghallgatom őket, rájuk figyelek. Kamaszkoromban is lelkiző típusú voltam, humorosan mondogattam, hogy én vagyok a lelki szemétláda, mert a barátnőim is rám bízták titkaikat. Nem tudatosan működött, és most sem biztos, hogy tudatos, egyszerűen azt gondolom, hogy mivel órán nemcsak tanítok, hanem igyekszem minél több mindenben elmélyülni, spontánul is kijön belőlük. Amikor pedig cserkészkedtünk, attól a pillanattól, hogy egy csapatból közösség lett, kialakult egy bizalmi légkör, és akarva, akaratlanul kimondtak dolgokat.

– Egy gyerek, de még egy felnőtt sem bízza bárkire a titkát, ehhez meg kell érezni a „jó embert”.

– Erre a teológusok azt mondják, hogy egyedül az Isten jó. Tény, hogy ha jót cselekszünk, bevonzzuk a jót. A szüleim is mindenkivel jót cselekedtek, ezért azt hittem, hogy ha valakivel jót teszek, az velem is jót tesz. Aztán szenvedtem eleget, mert nem mindig azt kaptam, amire számítottam. Egyetemista koromban egy nehéz helyzetben valaki segített rajtam, és akkor megfogadtam, hogy bárki segítséget kér, segíteni fogok. Persze itt is vannak határok, mert van aki rájátszik, kihasznál, de tény, hogy nem érzem tehernek a segítségnyújtást. Emiatt viszont borzalmasan zsúfolt napjaim vannak, mert mindent tiszta lelkiismerettel kell megcsinálni. Azt, hogy én jó vagyok-e vagy sem, másoknak kell eldönteniük. Egymás tükrei vagyunk. Ha minden este tiszta lelkiismerettel tudunk lefeküdni, akkor ez elég visszajelzés.

– Hatalmas a felelőssége egy pedagógusnak és ezen belül egy román szakos tanárnak...

– Édesanyám majdnem negyven éven keresztül óvónő volt, a tanításba, nevelésbe nőttem bele, gyerekkoromtól pedagógus akartam lenni. Magyar-román szakos tanárként azt gondolom, hogy Székelyföldön olyan magyar anyanyelvű romántanárra van szükség, aki a saját bőrén tapasztalta meg a nyelvtanulás nehézségeit. Nemcsak az anyagot tanítjuk, ami borzalmasan nehéz, hanem nyelvet, vizsgára készítjük a diákokat, kommunikálni tanítjuk. Nagy dolog legyőzni az előítéleteket, megértetni, hogy erre a nyelvre szükség van. A tanításba igyekszem belevinni mindent, ami segíti a jobb elmélyülést, nagyon szeretek például művészeti nevelés órát tartani. Igazából számomra sokkal fontosabb a tanítás, mint az, hogy aligazgató vagyok. Ez csak átmeneti állapot, de a tanítás életem értelme.

– Gondolom, a visszajelzések is megerősítik ezen hitében.

– Sok szülő megköszönte, hogy tanítottam a gyermekét, volt olyan is, aki azt mondta, nekem köszönheti, hogy a fia 9,50-re érettségizett románból. Az egyik legemlékezetesebb visszajelzés egy tanítványomtól, hogy hazatérve Amerikából elmondta, amikor betért egy múzeumba, és meglátta a Goya-festményt, melyről egyszer románórán meséltem, eszébe jutott mindez. Nem a köszönetért teszem, hanem saját lelkiismeretemért. Egy tanár nem kaphat többet annál, mint hogy látja, a volt diákja megtalálta a helyét, érett felnőtté vált, minőségi életet él. Nem teszem magam a szülők elé, akiknek hatalmas szerepük van, de merem állítani, hogy az iskolai hatások is befolyásolják, hogy a gyermek milyen irányban fejlődik tovább, milyen ember lesz belőle.

– Egy pedagógusnak mindenre nyitottnak kell lennie ...

– Olyan az alkatom is. Megvan a felületesség veszélye abban, hogy annyi irányba nyitok. Egyrészt ott van a pszichológia, a mentálhigiéné, másrészt az irodalom, ami lenyűgöz, azonkívül minden, ami közösségépítés, de nem hagyhatom ki a néptáncot, az éneklést sem, ami a szívemnek az egyik csücske. Ugyanakkor nagyon szeretek fordítani. Mivel ilyen széles a paletta, nem is tudnék leragadni azon az egy szinten, hogy romántanár vagyok. A tanár példájával nevel. Többször meghívtak a pszichopedagógia központ által szervezett pályabörzére a tanári hivatás bemutatására, és azt szoktam mondani, aki egyéb nem lehet, az tanár ne legyen. Nyitottnak, rugalmasnak kell lenni, de rendelkezz humorérzékkel is. A tudás érték, engem is így neveltek, de nem elég csak a könyvízű tudás, hanem kell bölcsesség is. Minden reggel azért fohászkodom, legyen kellő bölcsességem, hogy ne romboljak, hanem segítsek, hogy a legtöbbet adjam és jelen tudjak lenni ott, ahol erre szükség van.

– Ez sikerül is...

– Elfogult lennék, vagy hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem volt kudarcom. Nagy kudarcom, Istennek hála, nem volt. Vannak esetek, amikor az én egyéniségem nem talál egy gyereknek az elvárásaival. Sokan a szülői modellből indulnak ki, és ha egy családban az anyának nincs szava, a gyermek egy autoriter apára hallgat, számára egy tanárnő nem jelent tekintélyt. Nehezebb volt „legyőzni” ezt a szemléletet, de elég erős jellem vagyok, és nem hagytam magam.

– Soha nem jutott eszembe, hogy egy tanárnőnek ezzel a fajta szemlélettel is szembe kell néznie. Aligazgatónőként is voltak „harcok”?

– Azt mondjuk, hogy egyenlőség van, és valóban egyenlők az esélyek, mégis maradt bennünk egyfajta régimódi felfogás, hogy a férfi a vezető, a nő az, aki hallgat és elfogad. Ez alapjában véve rendben is van, de fontos a mérték, hogy mindebből mennyit engedünk meg. Azt nem tudom elképzelni, hogy mindenhol csak férfivezetők legyenek, akik visszaélnek a hatalmukkal, a nők pedig tűrnek. Úgy látom, nagyon jó, hogy egy férfi igazgató mellett nő aligazgató van, és most nemcsak a mi iskolánkról beszélek. A két ember két külön világ, mindkettőnek másfajta gondolkodásmódja van, és ezzel gazdagodik az adott intézmény is.

– Egyébként milyen érzés volt egykori iskolájába visszatérni?

– Kolozsváron akartunk maradni, mert a férjem odavaló, és akkoriban már dolgozott a magyar operában. Aztán úgy adódott, hogy versenyvizsgáztam, és egyből címzetes állást nyertem el. Rengeteg román szakos állást hirdettek akkor a megyében, de részemről ez egy érzelmi döntés volt, mivel fülemben csengett tanáraim szava, hogy várnak vissza szeretettel. Amikor szeptemberben megérkeztem, nem találtam a helyem. Kellett egy kis alkalmazkodási idő, amíg rájöttem, hogy most már tanár vagyok a régi iskolámban. Ez egy mérce is, mert szeretnék felnőni arra a szintre, ahol régi tanáraim vannak.

– És ugyanitt aligazgatónak lenni?

– Az, hogy én volt diákként saját tanáraimnak lettem a főnöke, még akkor is, ha igyekeztem nem játszani a főnököt, volt, akiben belső feszültséget okozott. Bennem is volt feszültség. Persze nehéz elfogadni, mert ugye ott a kérdés, hogy lehet-e a tanítvány nagyobb a mesterénél. Én mai napig nagyon tisztelem a volt tanáraimat, úgy is gondolom, hogy jó viszonyban vagyok velük. Az életben sokkal könnyebb nemet mondani, mint igent, de szeretem a kihívásokat. Amikor elvállaltam, úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy addig kell csinálni, amíg van értelme. Számomra korántsem funkciót jelent, hanem munkát, vállalást, szolgálatot. Ott vagy az első vonalban, örömben és nehézségben is. Felnőtt fejjel jöttem rá, hogy a szüleim Márton Áron jelmondata – Non recuso laborem (Nem futamodom meg a munkától) – szellemében neveltek, időnként talán nem is szavakkal, hanem példájukkal.

– Ahhoz, hogy lehetőleg minden téren az ember helytálljon, kell egy biztos háttér.

– Pontosan. Számomra nagyon fontos a családom. Hálás vagyok, hogy egy olyan lövétei családba születtem bele, amely értékrendszerét nem változtatták meg a különféle ideológiák sem... Másrészt a férjem csendesebb és visszahúzódóbb, mint én, de nagyon értékes ember, akiről minden szempontból úgy gondolom, hogy a gondviselés a legjobb társat adta mellém.

– Vannak-e még álmok, vágyak?

– Egyszer Nemes Ödön jezsuita atya azt mondta, hogy ha valakinek mély vágyai vannak, akkor azok teljesülni fognak. Az életem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna, nem akartam funkcióba kerülni, de ez lett belőle. Családot akartam, ami félig-meddig sikerült is. Vannak vágyaim, mert szeretném úgy élni az életemet, hogy a számadás óráján ne kelljen szégyenkeznem. Ezek elsősorban nem a munkára vonatkoznak, hanem a lelki békém, a saját kicsi szűk, zárt és mások számára nem látható világomnak a megőrzését célozzák. Ha nem lennének vágyaim, akkor meghalnék. Hálás vagyok azért, amit kaptam, igyekszem, hogy ne legyek hálátlan azért, amit nem kaptam. Van bennem egy reményen túli remény, hogy mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy lenniük kell.