Beszélgetés a tabukról

– Az előszóban azt írja, hogy a könyvben szereplő írások nagyrészt azon újságcikkeinek a továbbgondolásai, amelyek néhány éve a Csíki Hírlapban jelentek meg heti rendszerességgel. Ha jól értettem, ez egy „véletlen”, be nem tervezett könyv volt...

– Nagyon jól értette, bár nem fogalmaztam meg ezt ilyen pontosan. Valóban, volt közben más tervem, ami nem haladt olyan gyorsan és olyan jól, ahogy szerettem volna, és amit még csiszolni kellett. Közben eltelt egy év az előző könyvem megjelenésétől, és úgy éreztem, hogy most kell még nekem egy. Ott motoszkáltak a fejemben azok a cikkek, jó néhány elkezdve ott maradt a gépemen, és amikor megnéztem, rájöttem, ez egy jó anyag, így hozzáírtam még egy keveset. Adottak voltak azok a témák, amelyekről úgy éreztem, mondanivalóm van, mert ezekről nem nagyon írnak. A korábbi visszajelzések is azt mutatták, hogy ezek érdekesek. Tehát kikerekítettem azokat, amik megvoltak, könyvbe illő kis írásokat készítettem. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor nekifogtam ezzel dolgozni, sőt amikor már be is fejeztem, úgy éreztem, hogy ebből lesz egy második kötet is. Lehet, rákaptam az ízére annak, hogy mi mindent ki lehet így mondani. Erre nem volt elég lehetőség, amikor útirajzokat írtam, azaz, hogy bemutassam a mindennapok olyan oldalait, amelyek engem foglalkoztatnak. Amikor kifejezetten pszichológiai témájú könyveket írtam, akkor sem, mert ott bizonyos keret engem is behatárol. Most itt volt az a lehetőség: bármiről írhattam, ami foglalkoztat. Egyfajta írói szabadság volt nekem, a pszichológusnak.

– 2012-őt írunk – amikor bárki bármit közzétehet ilyen-olyan fórumokon. Léteznek-e még tabuk?

– Igen, léteznek, és egyre több tabunk van. Ez egy furcsa ellentmondásnak tűnik. Vannak ezek az örökzöld tabuk. Azok, amelyek mifelénk – most csak a mi társadalmunkról beszélek – lehet, hogy kétszáz évvel ezelőtt is tabuk voltak, és ma is azok. Örökzöldek a tabuk olyan értelemben is, hogy a tabu önmagában örökzöld, azaz, hogy mindig volt és mindig lesz. A szabadnak kikiáltott társadalmunknak az egyik következménye, hogy még több tabut hoz létre, mint eddig. Talán azért, mert sokkal ellentmondásosabb, sokkal nagyobb a távolság az elképzelések és a valóság között, mint bármelyik másik eddigi rendszerünkben. Nemcsak nálunk, hanem bárhol. Egyre jobban eltávolodik a két szféra: az, amit szeretnénk, amit mondunk, óhajtunk a társadalomtól, vagy a mindennapjainktól; az, amit esetleg a politikusaink előadnak, megígérnek nekünk, amit leírnak, amit jónak kiáltanak ki, és aközött, ami tulajdonképpen van. A mindennapi létünk szinte teljesen más, mint amit sugallnak nekünk. Sokszor egész másként élünk, mint ahogyan szeretnénk, vagy ahogy elmondják, és mindenhol tálalják, hogy miként kellene. És ezek után nagyon természetes, sajnos, hogy a valóságot – ami nem olyan, amilyennek lennie kellene – az egyén úgy éli meg, hogy az frusztrálja őt, amitől tüneteket produkál, azaz megbetegíti a benne élőt. Ugyanakkor egyre több dologról nem illik beszélni, vagy nem illik észrevenni. Minden azt sugallja, hogy az nincs, az nem úgy van, én mint egyén rosszul látom. És akkor inkább hallgatunk róla. Nem lehet egy irányzattal, egy ideológiával, egy sokak által fenntartott képpel olyan könnyen szembemenni. És ez a nagy különbség vezet el oda, hogy egyre több mindenről nem beszélünk, félünk beszélni, nem hagyják, hogy kimondjuk, és talán nem is merjük. Nem mindenki áll olyan biztosan a talpán, hogy higgyen saját magának… Ezért lesz egyre több tabu. Nemcsak az elképzelt és a sugallt meg a mindennapi valóság között van nagy különbség, hanem létezik ezenkívül egy kulturális valóság is. És akkor létezik az objektív és szubjektív valóság. Van az, ahogy én szubjektíven megélem a világot, van az a kép, amit nekem sugallnak, ráadásul van még egy kulturális valóság is. És minél nagyobb az ellentmondás ezek között, annál több tabunk lesz.

– Nagyon érdekes a tabuk kiválasztása és a róluk való értekezés is a különböző fejezetekben. Sok olyan témát érint, amelyről valóban keveset beszélünk. A szakirodalom mennyire foglalkozik ezekkel a témákkal?

– Foglalkoznak vele, csak talán nem úgy, ahogy én. Nem ebből a szemszögből, hanem mindegyik tudomány foglalkozik velük a maga módján. Hangsúlyoznám, hogy ez nem egy tudományos könyv, inkább a publicisztikához áll közelebb. A gerontológia például az idősödéssel foglalkozik, a szociológusoknak is megvannak a statisztikáik, rengeteg dolgot tudunk ezekről a jelenségekről. De nem foglalkoznak azzal az oldalával például, amely arról szólna, hogy hány idős ember maradt egyedül, mert a gyerekei egy vagy több határral arrébb költöztek. Mint ahogyan arról sincs statisztika, de én találkozom a jelenséggel, hogy lassan odajutunk, a gyerek nem tartja kötelességének, hogy az idős, rászoruló szülőt gondozza. Erről nincs is szakirodalom.  De például az intimitással sem így foglalkozik a szakirodalom, mint én. Arról, hogy mi történik velünk, emberekkel, mi történik a kapcsolatainkkal, vagy hogy eltolódtak az emberi élet korszakai, átértékelődtek bizonyos jelenségek, arról megint nem beszélnek.

A beszéd témáját is kutatják, tudományosan persze. Leírnak jelenségeket, de hogy azoknak milyen következményei vannak az egyén szempontjából, arról nem értekeznek. Azzal megint nem találkoztam a szakirodalomban, hogy a „bazdmeg”-et kötőszóként használja egy igen széles társadalmi réteg, és hogy ennek pszichésen milyen vetülete van. Ezeknek nagyon érdekes eldurvító, az érzelmeket elsekélyesítő hatásai vannak, de erre valahogy nem figyelnek oda. Inkább azzal foglalkoznak, hogy mitől legyen boldog az ember, hogy miként adja el magát, mitől lehet sikeres. Nekem az egyik nagy fájdalmam, hogy felkapta az ezotéria ezeket a témákat, és egyszer csak a pszichológia is elkezdett foglalkozni ezekkel divatszerűen, és valahogy túllihegve. És a legkomolyabb pszichológusok boldogságkereséssel foglalkoznak, boldogságtréningeket tartanak. Amióta a flow is megjelent –amiről elfelejtették elmondani, hogy már ezelőtt hatvan évvel is tudtunk róla, mint csúcsélmény –, azóta újabb és újabb pszichológiai iskolák jönnek létre, amelyek úgy gondolom, hogy nem föltétlenül haladnak jó irányba, illetve egyoldalúak. Nem azzal foglalkoznak, ami a valóság teljes megélését és a mindennapjainkat teszi jobbá, hanem egyfolytában valamiféle állandó boldogságban próbálják lebegtetni az embereket. Átestünk a ló túlsó felére megint: csak arról beszélünk, ami jó, ami boldogságot ígér. De mi történik a fájdalommal, a sikertelenséggel….? És ezzel is rengeteg tabut lehet teremteni.