Akinek nevét ismeri a világ

Ugyanakkor Károlyi Béla az, aki jelenleg az Amerikai Egyesült Államok nemzeti tornacsapatának a vezetője. Az életerős hírességgel Székelyudvarhelyen találkoztunk. Fel voltunk készülve, hogy a hosszú idő óta angolszász környezetben élő és dolgozó férfi beszédében-hangsúlyában hallható lesz az idegen nyelvi környezet, de kellemesen csalódtunk: néhány texasi néven kívül semmit sem mondott angolosan. A nagyon személyes kérdésekre csak röviden válaszolt, de minden alkalmat megragadott az egész életét kitöltő tornáról beszélni.

– Mi köti Székelyudvarhelyhez?

– Kolozsváron születtem, de most, hogy nagyon megfogyatkozott a családom, a pótcsaládom – a feleségem részéről, amelyiket úgy tekintek, mint sajátomat – biztosít egy olyan környezetet, amelyben a fontosabb ünnepeket eltölteni kiválasztott kegy számomra. Mártának, a feleségemnek a családjához látogatunk legalább egyszer egy évben. Karácsonyt, szilvesztert itt ünnepelni csodálatosan kellemes.

– Hol él most?

– Houston, Texasban. Houstonban volt a nagy tornaiskolánk, de az ember mindig az álmait hajhássza. 1996-ban bezártuk az iskolát és kiköltöztünk Houstontól 70 mérföldnyire (110 km), északkeletre, egy nemzeti parkba, ahol van nekem egy 800 hektárnyi területem. Ott rendezkedtünk be, s az a hely, ahol tornaedzőtábort alakítottam ki. Régi álmom, hogy gímszarvasokat tenyésszek. A 800 hektárból 320 hektárnyit magas kerítéssel kerítettem el, és Texasban nekem van ez egyetlen gímszarvas tenyészetem – s ez valahol azt is jelenti, hogy az egész Egyesült Államokban. Messze földről odajárnak gímszarvasokat nézni. Amerikában őshonos a jávorantilop, de gímszarvas nincs. A bikáknak hatalmas ágazó agancsaik vannak. A tavalyi rekordot az én tenyészetemben neveltük: 34 ága volt az egyik egyed agancsának. Büszke vagyok a csordámra.

– Sikerült az amerikai torna-válogatottat felkészíteni az edzőtáborokban?

– Az atlantai olimpia után nagyon sok támadás ért az edzői módszereink miatt. Abban a társadalomban lehetetlen felállítani egy olyan rendszert, amely nagy általánosságban működik. Legelső ellenkezők, maguk az atléták. Sokan vádoltak könyörtelenséggel, túlzott szigorral, de nem akarok magyarázkodni, az elért eredmények fényében. Hagyom inkább a számadatokat magyarázni. Az atlantai olimpia után – ahol még jelentős érmeket szerzett az amerikai csapat – a sikerek teljesen elmaradtak. Nem akarták az amerikaiak elfogadni az ún. kommunista” rendszert, amit a mi tervünk magába foglalt. Az lett az eredménye ennek, hogy a sidney-i olimpián egyetlen érem nélkül végzett az amerikai csapat. Végülis ők kerestek meg minket, és felkértek az amerikai csapat vezetésére. Akkor még kötöttem is az ebet a karóhoz, hogy a sok beszéd szegénység, amíg írásban is nem tették le ajánlatukat. Persze értettem nagyon jól, hogy honnan fúj a szél. Abban a társadalomban senki sem tesz egyetlen lépést sem, amíg a felelősség vállalására nincs jelentkező. Megkértek írásban is. Azóta mi vezetjük az amerikai csapatot egy olyan program keretében, amit csökkentett elkötelezettségű nemzeti programnak neveztünk. Én vagyok az Amerikai Nemzeti Csapat igazgatója és a feleségem Márta a csapat kapitánya. Persze nem tudtunk olyan programot felállítani, mint Déván, abba még a nemzeti csapat független vállalkozó-támogatói sem mentek volna bele, a folyamatos edzési órarend miatt sem. Helyette kialakítottuk ezt a csökkentett elkötelezettségű programot és edzéseink így elfogadhatóak. Az eredmények aránylag hamar jelentkeztek. A legutolsó világbajnokságon, Tokióban például 4 ponttal az orosz csapat előtt elsőkként végeztünk. Gyakorlati nyelvre fordítva, ez azt jelenti, hogy az edzőtábor minden nyáron működik, ahol bármelyik atléta saját maga határozza meg az edzéséhez szükséges időt. Van, aki egy hetet tölt ott edzéssel, de van olyan is, aki egész nyarat. A tábor végén házi feladatokkal látjuk el őket, amelyeket számon kérünk a következő edzőtábor első tevékenységeként. Ez így nagyon jól működik.

– Mennyi ebből a személyesen felügyelt edzés?

– Egy ideje már nem edzem az atlétákat személyesen. Ott vagyok és a megfigyeléseimet a közvetlen edzőiknek közvetítem. Márta, a feleségem, azonban a mai napig személyesen részt vesz az edzéseken. Meg is van a hírneve. Sokat kérünk mindketten, de ő, mivel közvetlenül az atlétákkal dolgozik, félelmetes hírnévre tett szert. Sokan rettegnek tőle, de nagyon szeretik is. A válogatottban való részvételre mindketten döntünk. Edzőink pedig általunk is elismert szakemberek, akik a mi programunkat követik.

– Szokott még tornászni?

– Nem. Hetven évesen a torna erőltetett fizikai tevékenység, viszont van egy rendszeres testápolói gyakorlatom, amit betartok. Amikor otthon vagyok, akkor mindig hajnali ötkor kelek és legalább egy óra gyaloglással a farmon kezdem a napot. Nem sétával: gyaloglással. Ezen kívül napi rendszerességgel bemelegítő és stresszoldó gyakorlatokat végzek.

– Mit tesz először, amikor Udvarhelyre érkezik és mit, amikor Texasba hazaér?

– Évente járok haza. Most már egyre megviselőbb az út, úgyhogy kipihenem az utazást. Még ezelőtt néhány éve is egyből a tennivalóimba vetettem magam. Imádtam utazni, repülni. Manapság azonban egy olyan út, ami ezelőtt kiváltságosoknak adatott meg, mindenkinek megadatik. Ezt kihasználva a légitársaságok egyre inkább csökkentik szolgáltatásuk minőségét. Manapság, ha hasonlítanom kell, egy nemzetközi légutazás olyan szinten van, mint valaha egy másodosztályú személyvonaté. Főleg a tengerentúli utak tele vannak szedett-vedett népséggel, gyakori átszállással, fáradtsággal. Lehet, hogy kezdek öregedni…

– Itthon mit szeret legjobban?

– Fiatalkorom óta vadászok. Amikor hazajövök, mindig megpróbálok kimenni, egyet vadászni. Nem a vad elejtése a legfontosabb. Ha osztályoznom kéne, az elejtés talán utolsó helyre szorulna. Kétszer élvezek egy vadászatot. Először a felkészüléskor, amikor régi barátokkal találkozom, vagy éppen újakat ismerek meg. A vadászat előtti beszélgetés egyik legfontosabb társadalmi érintkezés a vadászok közt. Nem vetem meg persze magát a vadászatot sem. Élvezem minden pillanatát a természet által elém tárt kihívásoknak. A második élvezet pedig a vadászat utáni lakoma, buli. Nincs vadász, aki ne élvezné a vadászmeséket mondani, vagy hallgatni. Idegenben pedig ezek nem olyanok, mint itthon.

– Milyen különbséget észlelt amióta először járt itthon, és amit most lát?

– Elmondanom is nehéz. Amikor ott maradtam Amerikában, meg voltam győződve, hogy az itt hagyott országnak lehetősége sincs változni. Jött a forradalom, amiről nem is nyilatkoznék, egyrészt, mert nem tudok sokat róla, másrészt, mert minden embernek mást jelent. Akkor elkezdtem hazajárni és még üzleti tevékenységet is felvállaltam. Azóta ezeket az üzleti érdekeltségeket felszámoltam, de muszáj elmondanom, hogy a változás pozitív irányba halad. Arról a földről, amiről akkoriban azt képzeltem, hogy évszázadokig még bezárt marad, azt kell mondanom, hogy egy modern társadalom országa. Ha dolgozol, akkor tudod a tehetségedet kamatoztatni, de ha nem akarsz dolgozni is kellő eredménye lesz.

– Újévi kívánság?

– Legyen erőm és egészségem még néhányszor hazatérni.

Életrajzi adatok

Károlyi Béla 1942 szeptember 13-án született Kolozsváron. Az ‘60-as évek végén és a ’70-es évek elején tornaedzőként dolgozott Onești városban (akkor Gheorghe Gheorghiu-Dej-nek nevezték, itt született Nadia Comăneci, többszörös olimpiai, világ és európabajnok). 1974-ben lett feleségével, Mártával a román tornászlányok nemzeti válogatottjának edzője. 1976-ban a csapatával ezüstérmet szerzett a montreali olimpián, de tanítványa, Nadia Comăneci egyéniben három aranyérmet is szerzett, ugyanakkor azóta is egyedüliként ő érte el a maximális 10 pontot a gerenda számban az előadására. Ezután Károlyi Béla és neje sikert sikerre halmozott csapatával. 1981-ben kiköltözött az Amerikai Egyesült Államokba, majd 1984-ben már ennek az ország csapatának színében jelentek meg az olimpián. Az 1996-os atlantai olimpia után lemondott az edzői posztról, de feleségével nem vonultak teljesen vissza, azonban a későbbiekben visszatértek, a neje lett az amerikai válogatott trénere.