A világ receptjei a boldog életre

Még nem volt húszéves, amikor egy magyar tévécsatorna tolmácsaként a délszláv háborúban blokád alá került, onnan tudósítva vált riporterré, véletlenül. Bár borzalmak történtek körülötte, a szörnyűségeken túl meglátott valamit a történetek szépségéből, az erőt, reményt adó részleteket: a hétköznapi hősöket, akiknek volt erejük megvalósítani álmaikat, kitartani céljaik mellett akkor is, ha környezetük sem hitt bennük. Értékrendje a háború után, a békeidőben sem változott meg: a bulvárlapok címlapján rendszeresen feltűnő, nézetei szerint méltatlanul híres és népszerű figurák helyett a valós értéket képviselő embereket próbálta reflektorfénybe helyezni. Emellett tévésként több veszélyes vagy európai szemmel nézve elviselhetetlen rendszer szerint működő országba is eljutott, ahonnan nem csak tudósított, de kapcsolatai révén és aktívan közreműködve is elősegítette több bajbajutott boldogulását.

A diktatúrákról viccesen

A magát magyarországi horvátként meghatározó, gyerekeivel horvátul, másutt magyarul beszélő riporter legújabb székelyföldi turnéja során látogatott el Udvarhelyre: pénteken este héttől a Székelyföldi Filharmónia koncerttermében (a volt Stúdió moziban) tartott teltházas előadást, melyen fiatalok és idősek is szép számmal jelen voltak. Az előadót már színpadra lépésekor bizalmas taps fogadta, ő pedig csakhamar belekezdett mondandójába. Gördülékenyen, egyik történetet a másikkal összefűzve mesélt olyan tájakról, amelyeken az élet sokkal nehezebb, mint nálunk: Észak-Koreáról és Türkmenisztánról – a világ „legkeményebb”, illetve „legidiótább” diktatúrájáról –, amelyeket hamis személyazonossággal tudott megközelíteni. Volt medvevadász, a Baptista Szeretetszolgálat önkéntese, illetve egy afrikai diplomáciai testület tolmácsa – azért adta ki magát másnak, mert úgy hitte, másképp nem jutna be ezen országokba, ám utólag mindig bevallotta füllentését. Ezek a történetek ambivalens érzéseket keltettek a hallgatóságban. A közönség egyrészt megdöbbenéssel hallgatta, hogy a diktátorokat majdhogynem istenként kell tisztelni Észak-Koreában, és hogy rengeteg pénzt szórnak el a személyi kultusz éltetésére, miközben a gyermekhalandóság messze ott a legnagyobb az életkörülmények miatt, de aztán jót derültek azon, ahogyan Észak-Koreában lehallgatják, megfigyelik az embereket, illetve hogy az ország illemszabályaiból gyorstalpalót kapott Tvrtko kis híján kitiltatta magát és a szeretetszolgálatot a diktatórikus államból.

Hazahozott magyarok

Ennél azonban komolyabb hangnemben is beszélt az előadó. Mesélt olyanokról, akik segítségre szorultak, például a nagyvilág borzalmainak túlélőiről: a Szomáliából, a világ talán legkevésbé biztonságos országából kimenekített tizenéves, megcsonkított testű Németh Szamiráról, illetve a legutolsó ismert magyar hadifogolyról, Toma Andrásról, aki ötvenhárom évig volt távol hazájától, és egy elmegyógyintézetben élt. Tvrtko mindkettőjük hazahozatalánál segédkezett: Toma családját több ezer jelentkező közül kellett kiválasztani, ami komoly kutatómunkát igényelt, az afrikai–magyar kislány kimenekítése érdekében pedig diplomáciai összefogásra volt szükség. A kis menekült megérkezéséről készült riportfilmet is levetítette az előadó – a közönség nagyjának közben potyogtak a könnyei.

Humorral győzni

A jelenlévők ezek után hallottak olyan testi fogyatékkal élő és mások által lebecsült emberekről, akiket önmagukba vetett hitük – nem mellesleg természetes humoruk – sikerre vezetett. Szipogtak a hallgatók, amikor Tvrtko összefoglalta az ausztráliai szerb Nick Vujicic történetét, a végtagok nélkül született férfiét, aki a világ minden táján arról tart előadásokat, milyen csodálatos az élet. A hangulat csak fokozódott, amikor szóba került a magyar Weisz Fanni, a siket szépségkirálynő, akit kiskorában azért bántalmaztak, mert nem tudták elfogadni másságát, és aki ennek ellenére a magyar parlamentben mondhatott szívhez szóló beszédet. Hallottak még az amerikai Kerri Strugról, aki szakadt bokaszalagokkal nyerte meg az Egyesült Államoknak az 1996-os atlantai olimpia tornász aranyérmét, illetve Kembe Sorelről, a kongói–magyar olimpikonról, aki az afrikai ország színeiben, a semmiből indult el egy olimpián vívóként, majd sízőként is próbálkozott – valószínűleg nem utoljára.

Levél a székelyekhez

Bár mindegyik történethez nem volt személyes köze, Tvrtko mindezeket példaként állította a hallgatóság elé, bemutatva két órában, mennyi okunk lenne boldogabbaknak lenni, mint most – a felmérések szerint ugyanis a magyar a világ legboldogtalanabb nemzete. Annak ellenére, hogy rengeteg olyan dolog megadatott nekünk, ami a világ sok-sok emberének nem: van cipőnk, ruhánk, elektromos áramunk, elegendő élelmünk, ihatunk úgy vizet, hogy nem halunk bele, tudunk járni, beszélni, s fel tudunk állni, ha elestünk. Végül felolvasta horvát édesanyja levelét, amelyben a székelyeknek üzent – a riporter apai nagymamája ugyanis Ozsdoláról származik, így egy csipetnyit székely is.

Szemmel láthatóan gondosan megtervezett, nyelvbotlások nélküli, az érzésekre erőteljesen ható előadásával vastapsot kapott, majd számos kötetet dedikált a helyszínen. A turné utolsó állomásaként, szombat este nagymamája szülőfalujában tartott előadást, és ünnepélyesen Ozsdola díszpolgári címét is megkapta.