Novák Ildikó: mégis megérte az áldozat

Az volt a színházunk különlegessége, hogy a verseket használtuk fel alapanyagként, helyeztük dialógusba, díszletek közé és játékhelyzetekbe, vagyis színházi kontextusba

Fotó: Forrás: Előretolt Helyőrség

A rendszerváltás után a kőszínházak nagy része leállt a tájolással, helyettük pár öntörvényű művész vállalta fel, hogy önerőből, magánprodukcióikkal járják a falvacskákat, szórványtelepüléseket. A Kozsik házaspár (Novák Ildikó és Kozsik József) elsők között vállalkozott erre az embert próbáló feladatra. Novák Ildikóval olvasható interjú az erdélyi Előretolt Helyőrség irodalmi-kulturális lap januári lapszámában.

Liget

2022. január 10., 12:422022. január 10., 12:42

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Székelyhon!

Novák (Kozsik) Ildikó bábművész, előadóművész, teatrológus, rendező, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem főállású oktatója. Művészi tevékenységén kívül szakirodalmat fordít, publikál, az Art Limes, Báb-Tár, Játéktér folyóiratokban. Könyve a Fejezetek a marosvásárhelyi Állami Bábszínház történetéből (1945-1975) címmel 2011-ben jelent meg a Mentor Kiadónál. Egyik alapítója volt a Tamacisza Társulatnak (1997). Jelenleg Kolozsváron él.

Arra a kérdésre, hogy miért és hogyan fogtak neki férjével az önálló színházi létmódnak, és hogy megérte-e otthagyni a biztonságot adó intézményt, Novák Ildikó elmondta, „most, ennyi év távlatából és ennyi vérveszteség után nagy képmutatás lenne azt állítani, hogy megérte.

Akkor viszont még naivan azt gondoltuk, hogy valóban eljött az idő, hogy másként csináljunk színházat, mint a hagyományos struktúrákban. Hogy másként is lehessen beszélni, más nézőpontból, és főleg más helyszíneken.”

Rámutatott, 1997 decemberében azért alapították meg a Tamacisza Társulatot, hogy versekkel foglalkozzanak, versszínházi megközelítéseket kínálva fel mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek. „A volt férjem színészként, magam meg bábszínészként, előadóművészként olyan közönségréteget szerettünk volna megszólítani, akik hozzánk hasonlóan szeretik a verset. Ez volt a színházunk különlegessége, hogy a verseket használtuk fel alapanyagként, helyeztük dialógusba, díszletek közé és játékhelyzetekbe, vagyis színházi kontextusba.

Tettük ezt azért is, mert mindketten a saját intézményeinkben azt tapasztaltuk meg, hogy a kőszínházi struktúrák keveset tudtak kimozdulni vagy kevés helyre tudtak eljutni, mi meg magántársulatként olyan helyeken is megfordultunk, ahol a gyerekek soha nem láttak még bábut sem.

Ha valamiért mégis megérte az áldozat, akkor ez: színházi élményt tudtunk nyújtani az olyan közösségeknek is, amelyeknek másként nem lett volna lehetőségük, és következésképpen igényük sem, hogy előadást lássanak.”

A teljes interjút az erdélyi Előretolt Helyőrség januári lapszámában olvashatják.