Írország nem mindig és nem mindenütt zöld. A Leenane szépe stúdióelőadásról

Mag (Fincziski Andrea) és Maureen, a lánya (Albert Orsolya) napról-napra és percről percre, évtizedek óta „eszik egymás életét”, a hipochonder és kontrollmániás anya és sérült, traumatizált lányának kapcsolata áll a cselekmény középpontjában. Állandó a veszekedés, a kemény szavak, szikrázik a levegő a felhánytorgatott múlttól és jelentől, de a két nő valahogy mégis egymásra van szorulva, utalva a nyomorban és a szerencsétlenségben. Ebbe a kettősbe jön bele az egyetlen ember, akivel kapcsolatot tartanak, a fiatal Ray (Wagner Áron), aki agresszivitásával, rosszindulatával szintén beleillik a képbe. Gyűlöl ő is mindent és mindenkit, akárcsak anya és lánya – utóbbiak legfőképpen egymást. Aztán megjelenik a szerény, kissé együgyű Pato (Szűcs-Olcsváry Gellért), aki megpróbálja Maureent kirángatni a posványból – szerényen, egyszerűen, az ő módszereivel. Sokat beszél, de megtörten és őszintén a szintén megkeseredett Maureenek.

Az előadás csúcspontja a Pato levele után történő jelenetek, amikor a néző rájöhet, hogy az események már csak Maureen képzeletében játszódnak – habár a nő Amerikába, Bostonba szeretne menni szerelme után, sajnos csak a valóságtól rugaszkodik el. Nagyon felkavaró, embert próbáló, szépen összerakott jelenetek ezek, kiváló színészi teljesítményt láthatunk. A legvégén beüt a katarzis, csend és sötét egyszerre, a taps is későbben jött. Úgy belenyom a székbe a darab hatása, mint ír paraszt a földbe a pityókát, hogy viccelődjünk a helyzettel – egyébként a darabban végig jelen van valami morbid, fekete humor, nem mellékesen a szereplők is enyhén vidékiesen, akcentussal beszélnek, talán az írekre jellemző tájszólásra utalva.

A Patót alakító színészen kívül a másik három szereplő igen erőteljesen és kiválóan van kisminkelve, a látvány mindhármuk lelkiállapotáról nagyon sok mindent elárul – traumák, sérülések s sebek, méghozzá olyanok, amelyeket nem lehet már helyrehozni. Csak az egymás gyűlölete, illetve megsemmisítési szándéka, a harag maradt itt, a világ végén.

A díszlet minimalista, az uralkodó szín a sárga (ez is jelzésértékű talán), a mennyezeten borús felhők mozognak, illetve Pato levele is – némi meglepetésre – ott jelenik meg videóban. Tulajdonképpen egy nyomorúságos kis lakásban játszódik minden, illetve a néző képzeletére van bízva, hogy mit lát bele a helyszínbe és a megjelenített érzésekbe. A rendező, valamint a díszlet- és a jelmeztervező apróságoknak tűnő dolgokkal is üzennek, például Ray egyik pólóján a New York-i Szabadság-szobor arca látható, Pato ingén jól elválaszthatóan kétféle minta van, ami talán a kettészakadtságát jelzi, Mag hintaszéke még akkor is Maureen felé mozdul, amikor már nem ül benne.  

Kegyetlen, szívszorító, néha elborzasztó jelenetek és párbeszédek vannak, végignézése nem könnyű feladat, de ha sikerül, akkor egy meghatározó élménnyel gazdagodva távozhatunk a színházból. Mindenképpen érdemes, mert a színház nem csak arra való, hogy önfeledten nevessünk és kikapcsolódjunk, hanem arra is, hogy néha kortyoljuk egy adag keserű (mondjuk írországi) teát vagy levest is.