Bukovinai székelyek nyomában

Egyik nagyapja még Istensegítsben született, a két telepítés között került Dévára, ahol megnősült. Nagyanyja ugyancsak bukovinai származású volt, de ő már Hertelendifalván született, Pancsova mellett az al-Dunánál. Anyai nagyszülei Hadikfalván születtek, és az első telepítéssel, 1892-ben kerültek Dévára.

A magyar kormány a 19. század végén, illetve a 20. század elején egy úgynevezett csángó-programot indított, hogy a Kárpátokon kívüli magyarokat visszahozza a magyar hazába. A program csak részben valósult meg, a kisebb létszámú, Bukovinában élő székelyeket sikerült visszatelepíteni, ugyanis a falvaik még az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, míg a csángók Románia területén éltek. Az 1892-es és az 1911-es telepítések során szekerekkel indultak el a családok, amelyek egy részének Déván, Vajdahunyadon, Sztrigyszentgyörgyön és Csernakeresztúron biztosítottak földet, vagy házat. Másokat az al-Dunához irányítottak, ahol egyeseknek jutott föld, másoknak csak kubikusmunka a Duna árvízvédelmi munkálatainál. A történelmi események következtében előfordult, hogy a Duna-mentéről visszatértek Bukovinába, illetve Déván maradtak, hogy aztán megint elinduljanak egy következő hullámmal. Az is megtörtént, hogy Dél-Amerikáig mentek, ott próbáltak boldogulni, ám ott sem maradtak, hazatértek.

– idézi fel a gyermekkorát, hozzátéve, hogy édesapja meséiből ismerte a Dévára települt bukovinai székelyek történetét. Egyik kedvenc szórakozásuk a karácsony első estéjén hagyományos mulatozás volt, amikor egy-egy lányos háznál összegyűltek a leányok, a fiúk pedig csapatokba tömörülve – katonákból, énekesekből és zsidókból állt a banda – látogatták a lányos házakat, ahol muzsikáltak, énekeltek, szórakoztak. „Zsók Béla ezt a szokást leírta, összehasonlítva azzal, amit az ő ifjúkorában játszottak, illetve a további változásokat is” – magyarázza Ildikó, akit bukaresti egyetemi évei alatt Zsók Béla ismertetett meg jobban a bukovinai székely hagyományokkal. „Ő volt az, aki rávezetett a néprajz és népzene alapjaira. Korábban is tanultam hegedülni, szerettem a népzenét, de ő volt az, aki irányított, aki a bukovinai székelyek sajátosságait elmagyarázta nekem. Neki köszönhetem azt is, hogy elkezdtem citerázni” – idézi a dévai néprajzkutató emlékét.

Bukovinai székelyek leszármazottai a nagyvilágban

„Érdekes, hogy régebb sokkal szorosabb volt a rokoni kapcsolat a Bukovinában maradottakkal, vagy az onnan elszármazottakkal” – hangsúlyozza László Gergely Pál, akinek nagyapja, László János gazdálkodó – lejegyzett emlékeit kötetben is megjelentette –  1937-ben leírta, hogy hét szekérrel mentek Istensegítsbe a búcsúra, ahová hat-hét napig tartott az út. Napjainkban bár jobbak és gyorsabbak az utazási lehetőségek, nincs kiért odamenni.

László Gergely Pál 25 éve kezdte el a kutatást, előbb Déván gyűjtötte az adatokat, Csernakeresztúron, Sztrigyszentgyörgyön. majd Bukovinába is eljutott, 27 alkalommal fordult meg ott. Érdekességként említi, hogy az istensegítsi románok részéről felkérést kapott: segítsen a falu monográfiájának az összeállításában, hiszen ő az, aki legjobban ismeri a helység történetének a magyar vonatkozásait.