Zöldágazás, virágozás, királynézás, hesspávázás

A tavaszi zöldág a természet megújulásának, az élet, az egészség, a termékenység ősi, egyetemes szimbóluma. Tavaszi népszokásaink legtöbbjében (virágvasárnap, húsvétkor, május elsején, pünkösdkor, úrnapján) mindmáig élünk a kizöldült vagy örökzöld ágak és virágok többféle jelképes funkcióival.

A pünkösdi zöldágazás, virágozás szokásának Székelyföldön többféle változata létezett. A múlt század közepén a Marosvásárhely közeli (székely-mezőségi) Csittszentiván és Bergenye református, illetve Szabéd unitárius templomának belső terét zöldággal díszítették. Utána

Csittszentivánon a frissen konfirmált legények feladata a templom ajtajának, portikuszának és a papilak kapujának felvirágozása. Az erdőről hozott sugár gyertyánfát boltívszerűen meghajtják, azokra kerülnek a virágok. A bolthajtás tetejére árvalányhajból szép csokrokat tesznek díszítés gyanánt. Egy-két évnyi kimaradás után az elmúlt évtizedben is minden pünkösdkor zöldágas, virágos templomkapu várta a csittszentiváni híveket.

– Csak a templomokhoz került zöldág?

– Régi keletű és Székelyföldön sokáig általános szokás lehetett, hogy a közösség jeles tagjai, de még az egyszerű családok kapujára is tettek a májusfához hasonló zöldágat. Ezzel a gesztussal egyes – főként katolikus – vidékeken május elsején, máshol – többnyire protestánsok lakta falvakban – pünkösdkor éltek.

Erre több példát lehetne felsorolni, itt a mezőpanitival hozakodom elő. A nagyobb lányok kapuját pünkösdkor a földtől a kapu tetejéig érő, rózsával dúsan megrakott zöldágbolthajtás díszíti napjainkban is. Minden évben húsz–huszonöt hajadont ér ilyen megtiszteltetés. A serdülőlányoknak nem jár bolthajtás, de a frissen konfirmáltak már kaphatnak virágkoszorút, -koronát, -csokrot. Ezt a tornácajtó, újabban a bejárati kapu fölé teszik a legények éjszaka, néha szív alakúra formálják.

Máshol kürtökkel, harsonákkal idézték fel azt a szélzúgást, amelynek idején a Szentlélek alászállt az apostolokra – ilyen népi kegyességi szokásokat is gyakoroltak Székelyföldön, amelyek mára megszűntek. Továbbá egy olyan titokzatos „lény” is szerepel a pünkösdi rítusénekekben, amely szintén pünkösdi szimbólumhoz, nevezetesen a piros színhez kapcsolódik:

Ezt egyébként Háromszéken, a Sóvidéken és a magyar nyelvterület más vidékein is ismerték.

Első említése is a Székelységből, Csíkból származik. A pünkösdi király- és királynéjárás szokáskörének eredetére nézve sokféle magyarázat született. Az egyik a tavaszi termékenységünnepekkel hozza kapcsolatba, amelyek a kereszténység felvétele után átalakultak, keresztény tartalommal telítődtek, tehát ez a szokás is tulajdonképpen az úgynevezett pogány korban gyökerezik.

Hogy már századok óta létezik, azt főként az írott formában ránk maradt tiltásokból tudjuk, hiszen az egyház nem nézte jó szemmel a gyakorlását, így például a „királynéasszony-ültetést”, mint ahogy a zöld ágaknak a templomokba való bevitelét sem.

A másik magyarázat szerint már Árpád népének honfoglalása idején tartottak olyan ügyességi, „hősválasztó” legényjátékokat, amelyek a pünkösdi királyozásban éltek tovább. A Székelységben való elterjedésében nem zárhatók ki a kulturális kölcsönhatások sem az erdélyi szászok vonatkozásában. Helyileg is többféle eredetmagyarázat kapcsolódik a szokásegyütteshez, a Sóvidéken például a székely sójoghoz vagy a székely határőrség felállításához kötik.

– Hogy kerül ide a sójog?

– A sóvidékiek Mária Terézia királynőhöz fordultak az őket illető só elosztásával kapcsolatos panaszukkal. Úgy mesélték nekem az idős parajdiak és sófalviak, hogy állítólag a panasz kivizsgálására küldött kamarás fogadására szervezték meg az első királynézást. A siklódiak is azt mondják, mindenképpen

ezért ahhoz az időszakhoz köthető, amikor Mária Terézia erőszakkal megszervezte a székely határőrséget. Ezek a vélekedések nyilván utólagos „eredetmondák”. Azt viszont háromszéki, csíki, gyergyói, udvarhelyszéki, marosszéki példákból tudjuk, hogy a királynézás szokása az egész Székelyföldön általános lehetett. Csíkkozmáson már 1692-ben egyházközségi határozat tiltotta „a királynéasszony-ültetést”.

Azért hesspávázásnak, mert a menet éneke úgy kezdődik: Hess, páva, hess, páva, királyné pávája… Ilyen alkalmakkor olyan párválasztó dalokat énekelnek, amelyeket kiváló népzenészek, zenetudósok is gyűjtöttek székelyföldi falvakban, mint például Vikár Béla vagy Kodály Zoltán, illetve Kriza Jánosnak a Vadrózsák című gyűjteményében is fellelhetők. Ezek a pünkösdi hesspávázás énekfüzérévé váltak, és rávilágítanak a szokás egykori párválasztó funkciójára. Ez a típusú dramatikus szokásjáték régebbi adatok szerint Szovátán és Felsősófalván is élt, Gyergyóalfaluban, Gyergyócsomafalván és Gyergyószárhegyen pedig kicsikirálynézás vagy királynéültetés néven ismerték, vagy egyszerűen lakodalomnak titulálták.

– Tehát ez a szokás sem csak a Sóvidékre jellemző?

– Mind a királyválasztás, mind a királynézás szokása sokkal szélesebb hatókörű lehetett. Harmath Lujza 19. század végi leírásából tudjuk, hogy a Nyárád menti falvakban a gyerekek köréből választottak pünkösdi királyt, aki „tisztségét” három napig viselte. Gyergyószárhegyen az 1940-es évek végéig élt az a szokás, hogy Csíksomlyóról hazafele tartó búcsúmenet fiataljai közül választottak pünkösdi királyt és királynét, a faluban pedig a gyermekek kicsikirálynéztak. 1990 pünkösdjén a király- és királynéválasztást felelevenítették, és azóta minden évben megtartják.