Székelyföldi előadássorozatot tart Vujity Tvrtko

Bejárta már a világot, több sikerkönyvet írt, számos rangos elismerést, köztük Pulitzer-emlékdíjat kapott, és tizenhét évig dolgozott a TV2-nek. Mostanában telt házas előadásokon osztja meg a világgal szívhez szóló történeteit, hirdetve az emberség fontosságát – a többség figyelmét elkerülő, sokszor nyomorból kivirágzó csodákkal a székelyföldiek is megismerkedhetnek április 8. és 11. között. Interjúnkban elmaradhatatlan sapkája helyett szemüvegéről, értékrendjéről és a TV2 utáni életéről is faggattuk.

– Háborús időben vált tudósítóvá: akkor ismerték meg, amikor Horvátországban blokád alá került. Olyan időben csöppent bele a médiába, amikor a problémák közepette nehéz lehetett szép, megható emberi történetekre koncentrálni. Hogyan kezdődött a hétköznapi hősökkel való kapcsolata?

– A véletlen hozta, hogy újságíró lettem, hiszen én csak tolmácsnak jelentkeztem egy vidéki stábnál (a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójánál – szerk. megj.), aztán valóban körbezárták a területet, ahol azon az éjszakán aludtam. Hívtam segítséget, könyörögtem, hogy mentsenek ki, de azt válaszolták, hogy nem tudnak, viszont mondjam el, mi van a térségben. Így kezdődött. Botcsinálta, félő, remegő fiú voltam, aki próbált helytállni egy számára teljesen ismeretlen és rémisztő helyzetben. Ott haltak meg, sebesültek meg emberek mellettem, ott szervezték a véradást, kenyérosztást. Ott, 19 évesen találkoztam azzal, hogy a politika és háború okozta szenvedésben mekkora hétköznapi hősök vannak.

– A háború után, békeidőben hogyan sikerült megőriznie ezt a szemüveget?

– Azok az idők örökre belém vésődtek. Egy véres háborúban lettem felnőtt, ezt sosem tudom elfelejteni. A hétköznapok hőseinek tisztelete is megmarad békeidőben, örökre.

– Ön nemcsak ír, tudósít, de aktívan segít is a bajban lévőknek. Hogyan választ témát, „célszemélyt”?

– Hiszem, hogy mindenki meg tudja találni azokat az embereket, akik érdemesek a segítségre. Ez nem pénz, nem vagyoni helyzet függvénye. Én megpróbálok mindenkinek olyat adni, ami hasznos neki, legyen szó kórháznak juttatott gyermekkönyvtárról, anyagi segítségről, vagy éppen a nyilvánosság erejéről.

– Milyen módon, milyen szempontok szerint dönt arról, hogy valakinek riporterként vagy magánemberként segít? Hogy érzi, egy újságíró milyen mértékben válhat részesévé az eseményeknek, amelyekről ír, mennyire veheti magára mások problémáját?

– Nem egy alkalommal váltam szereplőjévé saját történeteimnek. A világ utolsó hadifoglyának hazatérésekor például tesztelésre kért fel az őt vizsgáló professzor, mert a Tatárföld melletti elmegyógyintézetben én voltam az, aki 55 év után először beszélt magyarul Toma Andráshoz, így velem közlékenyebb volt. De a Szomáliából kimenekített Németh Szamira esetét is említhetném, aki riportalanyom volt, aztán Magyarországon hozzánk költözött, családom része lett. Több ilyen eset is volt, egyszer sem bántam meg. Az idős, beteg embertől és a megsebzett menekült kislánytól is rengeteget tanultam.

– Hogy érzi, milyen „fegyverei” vannak egy újságírónak, amelyeket bevethet az emberek sorsának jobbá tétele érdekében? Észak-Koreában, Afrikában vagy más veszélyes helyeken volt-e példa arra, hogy meg kellett szegnie az újságírói etika szabályait?

– Az újságírás hatalom, mellyel meg kell tanulni élni és nem visszaélni. Nagy a felelőssége annak, aki nem egy emberhez, hanem százakhoz, ezrekhez, olykor milliókhoz szól. Ennek ellenére én sok alapvető szabályt megszegtem. Számtalanszor hazudtam, hazudoztam, hogy elérhessem célomat. Észak-Koreába például segélyszervezetesként, máshova medvevadászként, sőt egy idióta diktatúrába az afrikai diplomáciai testület tolmácsaként jutottam be. Igaz, mindezeket a hazugságaimat utólag bevallottam. Újságírásom alapvető célja a civil társadalom, az igazi példaképek népszerűsítése – erre tettem fel az életemet.

– Egy-egy riport, történet bemutatása után milyen viszonyban marad a főhősökkel?

– Vannak, akik a legjobb barátaim között vannak, és vannak, akikről kevesebbet tudok.

– Melyek a kedvenc történetei, szereplői? Mi a közös ezekben az emberekben? Hogyan, mitől válik valaki hétköznapi hőssé?

– Attól, hogy nem semmitmondó történeteikkel szerepelnek a bulvárlapok címlapján, hanem valódi értékeket képviselnek. Hétköznapi hős lehet az óvó néni, aki magyar dalokra tanítja a gyerekeket a szórványban, és az apuka is, aki teljesíti kisgyermeke álmát. Nem kell mindig világmegváltó dolgokra gondolni. A győzelem és csoda lehetősége mindennapjainkban is megvan.

– „Az emberség nem ismer nyelvet, vallást” – vallja. Hány embert tart példaképének? Van-e köztük magyar?

– Sok példaképem van, közöttük a többség magyar. Például az a bajai hajléktalan, aki eljött egy előadásomra, hogy megpróbáljon egy ezerforintost a kezembe nyomni, mert én biztos jó helyre küldöm. Nem fogadtam el, mondtam, hogy nála van az a pénz a legjobb helyen. Végigülte az előadást, aztán a végén jelezték, hogy egy idős ember otthagyott nekem egy borítékot. Benne volt az ezres és egy cetli, rajta a felirat: „A bajai gyerekeknek”. Azonnal bekértem az előadásomon készült fényképeket, és az egyiken megtaláltam őt. A képet kinagyíttattuk, sokszorosítottuk, aztán csapatom elindult felkutatni a bácsit. Két nap alatt meglett. Kiderült, hogy a fiát elütötte egy kamion, ezt sosem tudta feldolgozni. Ekkor csúszott meg, ekkor költözött a közeli erdőbe. Fogtam, és százszor vagy kétszázszor adtam neki vissza azt az ezrest, de nem is az élelem, a ruha és a pénz fontos, hanem a lélek. Sok mindenre megtanított ez az ember, ezért is lett következő előadásaim díszvendége a hajléktalan István bácsi, aki azóta már a házát csinosítgatja.

– „Az újságírás olyan irányba megy, ami már nem az én világom” – nyilatkozta egy interjúban, amikor kiderült, hogy Napló című műsora megszűnik. Azóta szakított a TV2-vel is. Mi következik most?

– Sokan akartak tőlem rosszat hallani a TV2-t illetően, de nem fognak. Egyetlen szavam van: KÖSZÖNÖM! A jövőt pedig meglátjuk. Rengeteg felkérésem van, az év első felében hatvanszor állok színpadon az előadásommal. Ez az igazi kihívás, hiszen a közönség tőlem pár méterre ül. Ott kell őket elvarázsolnom…

– Újra visszatér Székelyföldre Pokoli és mennyei történetek című, megújított előadásával. Ezúttal milyen történetekkel ismerkedhet meg a közönség?

– A meglepetésekről nem beszélnék korábban. Annyit elmondhatok, hogy az előadás utolsó tíz percében koromsötét lesz a termekben… Izgalmas, mi? A többit meglátják…

– Milyen érzésekkel érkezik „haza”? Az egyik nagymamája ugyanis ozsdolai...

– Az elmúlt években szívemhez nőtt Székelyföld és benne Ozsdola. Mindig megdobban a szívem, amikor meglátom a helységnévtáblát. Mindig hoztam valamit: vagy egy teljes könyvtárat, vagy több ezer iskolaszert a kicsiknek, sőt egyszer a feleségem kosarascsapata is bemutatómeccset játszott ott. Ozsdolát a sajátomnak is érzem.

– Magyarországi horvátként milyennek látja saját kisebbsége helyzetét, és milyennek az erdélyi magyarságét?

– Mi, magyarországi horvátok kevesen vagyunk, s mindannyian szórványban. Asszimilációnk megállíthatatlannak látszik. Azért én horvátul beszélek anyukámmal és a kisfiammal, Bendegúz horvát óvodába jár. Ez az alapja mindennek. A határon túli magyarság helyzete egészen más, hiszen ők nem hagyták el az országukat, a határ vágta el őket. Hiszem, hogy meg fogom élni a székely autonómiát, amiért szívből szorítok.

– Mennyire érzi magát horvátnak, mennyire magyarnak?

– Magyar is vagyok, horvát is vagyok, ez nekem nem feloldhatatlan ellentét. Az egyik nem gyengíti, inkább erősíti a másikat. Amúgy magyarországi horvátként határozom meg magam.

A székelyföldi előadások időpontjai:
Április 8., szerda, 19 óra: Kovászna, Művelődési Ház (Kőrösi Csoma Sándor Napok)
Április 9., csütörtök, 19 óra: Sepsiszentgyörgy, Tamási Áron Színház
Április 10., péntek, 19 óra: Székelyudvarhely, volt Stúdió mozi
Április 11., szombat, 19 óra: Ozsdola, Művelődési Ház
Jegyek elővételben kedvezményesen válthatók a kovásznai és székelyudvarhelyi művelődési házak jegypénztáraiban, illetve a szentgyörgyi Kulturális Szervezőirodában.