Az Európai Bizottság, valamint az Europa Nostra kedden hozta nyilvánosságra díjazottjainak listáját, azóta Piroska néni telefonja folyamatosan csörög: gratulálnak is az ismerősők, barátok, a volt tanítványok Németországtól Magyarországig. Fárasztó mindez, viszont rendkívül jó érzés, hogy ennyien ismerik, értékelik munkáját, mondja a tanító néni.

– A pedagógusi pálya mellett miért és mikor kezdett foglalkozni a székely kapuk feltérképezésével?

– Szülőfalum Máréfalva. Két évtizedes kitérő után ide kerültem vissza tanítani. Ennek megvan a pozitív jelentősége is, de negatívumokkal is jár. Nekem sikerült szülőfalumban prófétának lenni. Meredek ezt így megfogalmazni, de valahogy így történt. Ahogy visszatekintek munkámra, úgy látom, sok mindenben sikerült elfogadtatnom magamat, munkámat a közösséggel. Természetesen itt is lakom, itt élek. Úgy éreztem, értelmiségiként bizonyos kötelezettséggel is tartozom szülőfalumnak. Pedagógusi munkámban érzelmi töltetet is adott, hogy itthon taníthattam. Ilyenkor illik többet tenni, jobban felvállalni azt, amit kell. Iskolaigazgatóként és magyar szakos tanárként is tettem a dolgomat, 55 évesen nyugdíjba kényszerültem, utána pedig szinte válaszfallal lehetne elkülöníteni a nyugdíjaséveket. Az aktív pedagógusi élet adta a maga feladatait, de nyugdíjaséveimet egy külön világ jellemzi. Fizikailag és szellemileg is úgy éreztem, hogy alkotómunkám teljében vagyok, éreztem, hogy nem lehet csak tétlenül ülni. Voltak olyan munkáim is, amelyeket pedagógusként elkezdtem,  nyilván nyugdíjasként, ráérősen avval foglalkozhattam, amihez igazán kedvem volt.

– Közel harminc éve foglalkozik kapumentéssel. Hogyan kezdődött?

– Magyar szakos tanárként helyi hagyományokról tanítottam a gyerekeknek, kutattam, gyűjtőmunkát végeztem (a máréfalvi tájház tárgyi anyagának nagy hányada innen származik). A hetvenes években két nyáron lerajzoltam 70–75 kapu mintakincsét, hogy az megmaradjon. Ezekből tizenhatot le is bontottak az évek során, így már tényleg csak könyvem őrzi a kapuk motívumkincsét. A ’89-es változások után sok mindenre adódott lehetőség: előbb egy civil szervezetet alapítottam volt tanítványaimmal, ez a Kőlik Hagyományőrző Egyesület. Ekkor már szervezett körülmények között, csapattal lehetett végezni az értékmentő munkát. Ugyanakkor a változások arra is megadták a lehetőséget, hogy kapurajzaimat könyvben is megjelentessem: 2000-ben a Mentor adta ki a Székely kapuk Máréfalván című könyvet. Az elmúlt harminc év ilyen tevékenységgel telt el, bár voltak időszakok, amikor gondokkal küszködtünk, a Kőlik Egyesület fennállásának tizedik évfordulóján azért boldogan állapítottam meg, hogy munkánknak megvan az eredménye: felértékelődött az öreg kapu Máréfalván, mert most már nem lebontani akarják, hanem megőrizni, felújítani. Persze ebbe a turizmus is besegít, mert amikor a tulajdonos, a falusi ember kiáll és fotózzák, akkor még ki is húzza magát, el is mondja a meséket.

– Mérföldkő volt a könyv?

– A könyv számomra is nagy dolog volt, nemcsak azért, mert hiánypótló kiadvány, de a kapufaragóknak is szántam. Máréfalvát felleltároztam képanyagban és szövegben is, aztán kíváncsi voltam, hogy az udvarhelyi régióban még mi áll a hajdanán pompázó székely kapukból. 2001–2002-ben bejártam Udvarhelyszék falvait. Senki nem biztatott, viszont a hiányérzet és a kíváncsiság vezérelt, hogy van-e még mentenivaló. Újabb lépés volt, amikor közkincset sikerült teremteni: a Hargita Megyei Kulturális Központ kiadta az Elődeink hagyatéka című CD-t. Bár nem az én korosztályom műfaja, úgy érzem, ez egy nagy lépés volt a kapumentés és feltérképezés szempontjából.

– Az utóbbi években fokozódott a kapumentési tevékenység iránti érdeklődés.

– Néhány éve új színezetet kapott ez a munka, mert háttérnek ott van a megyei tanács: felfigyeltek erre az értékmentő munkára, szükségességét is egyre inkább érzik. 2009-től tehát a megyei tanács anyagi támogatásával regionálissá vált a kapuvédelem. Az első két évben Udvarhelyszéken hét-nyolc százéves kapunak sikerült visszaadni régi pompáját, tavaly pedig a csíkszeredai régióba is átléptünk. Nem arról van szó, hogy csak mi tudjuk ezt végezni, hanem a Kőlik Egyesület megtalálta a módját, hogy gördülékenyen folyjék a munka. Két kapufaragó mesterünk – bár nem restaurátorok, nem muzeológusok – mert arra vállalkozni, hogy visszaadja az öreg kapuk hajdani arculatát.

– A székely kapuk magántulajdont képeznek, így az egyesületnek szorosan együtt kellett működnie az udvarhelyszéki kaputulajdonosokkal. Hogyan fogadták a kezdeményezést?

– Az emberek ragaszkodnak a sajátjukhoz, az idősebb generáció kifejezett örömmel fogadta a kezdeményezést. Sajnos megvan a veszélye annak, ha kihaltak az idősek, a fiatal örökös újra, funkcionálisra cserélné a hagyományos székely kaput, hisz sokszor többe kerül felújítani a régit, mint újat csinálni. Az évtizedek során, jól átgondolt taktika nyomán, lépésről lépésre építettük fel az értékmentés, a kapuvédelem hagyományát.

– Hogyan sikerül meghonosítani a székely kapuk fontosságát, a kapumentés jelentőségét a fiatalok körében?

– 2000-től évente szervezünk kapufaragó tábort a máréfalvi tájháznál, ahova több korosztályt, de főként gyerekeket várunk. Most már kalákatábor a neve, mert bútorfestést is oktatunk. Tapasztalatunk szerint, a gyerekek szívesen vesznek részt a táborban, szeretik a tevékenységeket. Hogy ennek eredménye hol csapódik majd le a gyerek életében, azt még nem látom. Nyilván nem kapufaragókat akarunk belőlük nevelni, hanem azt szeretnénk, hogy érezzék a munka örömét, és tudatosuljon bennünk, hogy az alkotást meg is kell becsülni.