Bőkezű-e a fehér ember istene?

Hazugság és művészet címmel Haris László beszélt a fotográfiában „elkövetett” trükkökről, amikor a valóságos kép elemeit olyan mű teremtésére használják az alkotók, amelyek ugyan soha nem voltak így együtt a valóságban, de a közös felbukkanás révén új jelentéstartalmak közölhetők. A felületes szemlélő akár azt gondolhatná, hogy fotográfiákat lát, holott a látványról csak mélyebb szemlélődés után derül ki, hogy más és jóval több információ van rajta az összecsúsztatott exponálási idők által. Ez akár a fotóművészet által átmenthető többletvalóság is lehet. Szemadám György a mítoszteremtés gondolatából kiindulva visszautalt a pápuák találkozására a fehér emberrel, akik azt hitték, hogy a keresztények istene sokkal erősebb, és maguk is megpróbálkoztak a számukra ismeretlen és idegen mítosz befogadásával. Nyilvánvaló, hogy ez a próbálkozás nem járhatott sikerrel. Európai, modern vonatkozásban előadásában eljutott addig a pillanatig, amikor a fehér ember mítoszokat rombolva, mítosztalanul próbál műalkotásokat létrehozni, azt próbálja hitelesíteni a befogadókkal. Előadása tulajdonképpen egy jól megírt esszé volt, amelyet akár többszöri és figyelmes olvasás révén értelmezhetünk a maga mélységében.

A beszélő párhuzamokat keresett a mai művészetben, hangsúlyozva, hogy manapság nem annyira a színész vagy a rendező fontos egy játékfilm esetében, hanem a producer. A képzőművészet világában pedig nem a művész, nem a művészeti iskola, hanem a galéria, illetve annak tulajdonosa, a befektetőként érkező menedzser a látszólagos gazda. Itt hangsúlyozta a MMA egyik legfontosabb célkitűzését, amellyel a magyarság érdekeit elfogultságok és anyagi érdek nélkül igyekszik szolgálni. Hittel, a mítosz fenntarthatóságával, hiszen Isten nélkül nincs művészet, de Európa sem maradhat fenn hosszú távon.

Vargha Mihály igazgató, az idén 101 éves Székely Nemzeti Múzeumról, magáról a 140 éves intézményről, Kós Károly építészi nagyságáról beszélt, hiszen a múzeumnak otthont adó épület a jeles építész, író, kultúraszervező és politikus egyik legértékesebb műve, amelyet – láthatatlanul, de jól érzékelhetően – a mai napig is az ő szellemisége irányít. Tegyük hozzá: határozottan és jól körvonalazódó céllal. Nem részletezte aprólékosan a múzeumban zajló munkát, hiszen annak vonatkozásairól hosszú órákon át beszélhetett volna, inkább egy „házi készítésű” animációs filmmel illusztrálta a lényeget, kitérve a képzőművészeti elhivatottságra, amellyel létrehozták fiókintézményüket, a Gyárfás Jenő Képtárat, illetve a MAGMA nevet viselő „újhullámos” kiállítási teret, amely az Üvegcsűr és a Médium (korábbi) modernizmusát hivatott folytatni a 21. századhoz illő környezetben.

Mihály Ferenc restaurátor a kazettás mennyezetekről beszélt mint erdélyi magyar sajátosságról, amelynek gyökerei megtalálhatók ugyan Svájcban, Németországban, Ausztriában is, de szász közvetítéssel lett azzá, ami hosszú évszázadokon át a mi motívumainkkal gazdagodott, bővült és fennmaradt szakrális épületeinkben, főként evangélikus, református és unitárius templomokban.

Az esős időjárás és az előadások időtartamában bekövetkezett csúszás miatt nem került sor a település meglátogatására, a helyi emberekkel való ismerkedésre, ebéd után Homoród-karácsonyfalvára látogattak az akadémikusok, majd visszatértek szovátai szálláshelyükre.

Csütörtökön Sóvidék-centrikus programok következnek: délelőtt Parajdon időznek, Korondon megkoszorúzzák a tavaly ősszel elhunyt Páll Lajos sírját, aki maga is MMA-tag volt, megtekintik a Józsa János által a községnek adományozott képzőművészeti alkotásokat a helyi Művelődési Házban, majd Atyhába, a Munkácsy-díjas képzőművész, Vinczeffy László portájára látogatnak, ahol „röpkiállításra” invitálták a vendégeket. Ez a mintegy három órán át nyitva tartó kiállítás sóvidéki képzőművészek munkáiból áll össze. A tárlatot Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész nyitja meg.