Barabás Botond nem hisz a hirtelen jött dolgokban

– Hogy van, mit csinál mostanában?

– Köszönöm kérdését, nagyon jól vagyok. Szerencsére folyamatosan dolgozom. Most épp ott tartok az életben, ahol szeretnék: boldog családom van, jó munkahelyem, és folyamatosan dolgozom. Egy színésznek, azt hiszem, ezek a stabil pontok.

– Ha pályafutásáról van szó, gyakran emlegeti a lépcsőfokokat.

– Nyilván mindig utólag vagyok sokkal okosabb. Bár szerencsére ösztönösen az épp aktuális helyzetekre vonatkozóan megléptem a lépcsőfokaimat. Ez az egész lépcsős gondolatrendszer arra vonatkozik, hogy nem hiszek a hirtelen jött dolgokban, én a munkában hiszek. Az életet is úgy próbálom megélni, hogy bizonyos koncentrációval meglépek egy lépcsőfokot. Ilyen lépcsőfok volt, hogy bejutottam a főiskolára, és az is, hogy onnan hová lépek. Fontos – ha ezt szakmailag bontom le –, hogy mindig tudjam, hova kell visszamenni. Nem szeretek liftezni. Szeretem a biztonságot. Óvatosabban mozgolódom, és ha lépek, akkor az stabil pont.

– Pék szeretett volna lenni, majd kamionsofőr, lelkész, magyartanár. Színész lett.

– Nagyon vonzottak ezek a szakmák életem bizonyos fázisaiban. Kamionsofőr is akkor akartam lenni, amikor olyan iskolába jártam, ahol közel kerültem a gépekhez, a lelkészi kérdés pedig sokáig bennem volt. A magyartanárság valahol a kettő között lehetett. A színészet pedig végigkövette egész életemet. Mindig ott volt mellettem, de nem gondolkodtam benne, csak amennyit más fiatal is adott pillanatban. Aztán felvételi környékén jött a gondolat és az ösztönzés Balázs Éva színésznő nagynéném részéről, hogy meg kéne próbálni, és fel is vettek a marosvásárhelyi színművészeti főiskolára.

– Az ingázás évének is nevezhetjük a főiskolai negyedévét. Minden színművészeti főiskolás álma lehet, amibe akkor része volt: játszhatott a budapesti Nemzeti Színház nyitóelőadásában 2002-ben, Az ember tragédiájában.

– Ez is egy munkából indult: harmadévesen a nyári szünetben elmentem egy zalaszentgróti színjátszó táborba, és ott találkoztam Szikora Jánossal. Ennek az lett a következménye, hogy amikor épp a negyedéves produkciónkon dolgoztunk a főiskolán, a Rómeó és Júlián, felhívott Szikora János, hogy szeretné, ha benne lennék a Nemzeti Színház nyitó előadásában. Egy főiskolásnak ez óriási lehetőség, nekem nagyon szerencsés pillanat volt az életemben, és ott helyt kellett állni. A magyar színjátszás legnagyobbjai voltak akkor ott, és egy olyan szakmai alázatról mutattak példát, amit nekem fiatal, főiskolát végző, lázadó színészként látnom kellett. Bemutattuk a Rómeó és Júliát Vásárhelyen, közben próbáltuk Budapesten Az ember tragédiáját. Azt március 15-én mutattuk be, és én már 19-én elkezdtem próbálni Temesváron a Csiky Gergely Színházban a Liliomfi című előadást, amelyben én voltam Liliomfi. Úgyhogy valóban egy mozgalmas negyedévre sikerült ez, mondhatni a vonaton éltem. Ez egy évig tartott nagyon intenzíven. Amikor befejeztem az egyetemet, még maradt másfél évig a Temesvár és Budapest közötti ingázás. Aztán egy év múlva lejárt a pesti előadás is, és maradtam Temesváron. Ott kaptam Victor Ioan Frunză színházából egy kemény kurzust. Ez egy nagyon hálás periódus volt, egy nagyon jó csapattal. Majd két és fél év után hívott újra Szikora János, hogy Szolnokon társulatépítésen gondolkodik, és szeretné, ha ott lennék a csapatban. Ez 2004 májusában volt, eljöttem Szolnokra, és azóta itt vagyok.

– Akkor már működött a hivatásos színház Székelyudvarhelyen. Felmerült-e valaha, hogy hazajöjjön játszani?

– Másodéven még az volt a tervem, hogy hazamegyek Udvarhelyre játszani. Akkoriban indult a színház, és megszólalt bennem a lokálpatrióta. Aztán, összehasonlítva a lehetőségeket, akkor az tűnt a legjobb opciónak, hogy Szolnokra jöjjek. Egyszer volt szó arról, hogy Sorin Militaru talán valamelyik munkába elhívna, de ez több szempontból is nehéz. Mert ha itt egy évadban van hat bemutatóm, akkor körülbelül kétszáz előadást kell játszanom. Így lehetetlen összeegyeztetni. De bennem sokáig élt az, hogy Udvarhelyen leszek színész. A főiskolán egyik vizsgán volt egy jelenetünk, ebben egy kormánnyal vezetgettem, és a végén az volt a poén, hogy akkor én Udvarhelyen leszek vezető színész. Középiskolában ugyanis mezőgépész szakon végeztem. Ezzel viccelődtünk, hogy én vagyok a legjobb színész a traktoristák között és a legjobb traktorista a színészek között.

– Huszonnégy évesen került Szolnokra. Hol van most már az otthon?

– Nyáron 36 éves leszek. Pont ugyanannyi ideje jöttem el otthonról, mint amennyit otthon töltöttem el. E szempontból nehéz válaszolni. Itt van egy családom, két kislányom, feleségem. Nyilván ez is egy otthon lett. De Udvarhely is otthon.

– Miként látja most Szolnokról Udvarhelyt?

– Helyenként azt látom, hogy pezsdül. A kilencvenes évek utáni nagy bepörgést követte egy pici lassulás, ami most újra gyorsulni kezd. Úgy vélem, a kulturális élete erős, sok a koncert, színházi előadás, kiállítás. Ami van, az minőségi. Pozitívnak érzékelem azt, ami elindult, talán egy picit megelégelték az emberek a semmittevést, és most egy ilyen erőteljes közösségi megindulást érzékelek.

– A Tomcsa Sándor Színház tevékenységét mennyire követi?

– Meg szoktam nézni őket, amikor tehetem, és tetszik, amit csinálnak. Komoly csapat állt össze az utóbbi időben, néha cserélődik a társulat, de jól erősödik. És egész minőségi munkák jönnek létre. Kifejezetten örvendek Tóth Árpi szárnyalásainak. Mivel sok ismerős van, látom, hogy mi történik. Persze, azt is érzem, hogy anyagi gondok vannak, és a város nem mindig úgy kezeli a színházat, ahogy kéne, de erősebbnek tartom azt, hogy az a mag, amely ott van, még kitart.

– Bodex-gyűrű, Soós Imre-díj, Területi Prima-díj, tavaly pedig Jászai Mari-díjat kapott. Mit jelentenek ezek a díjak Önnek?

– Valamilyen odafigyelést mindenképp jeleznek, azt, hogy követik a munkámat. A díjak megint lépcsők az életemben. 2008-ban egy társulati díjat kaptam, amit a kollégák szavaztak meg. Aztán rá egy évre jött a legjobb pályakezdőnek járó díj, azt egy szakmai bizottság szavazta meg. Utána a Prima-díj 2013-ban, ami egy megyei különdíj, az a közönség részéről jött. Nagyon örvendtem a Jászai-díjnak, de az életem pont úgy folyik tovább, mint azelőtt. Annyiban különbözik, hogy még felelősségteljesebb az élet ezután, mert nem hozhatok szégyent sem erre a díjra, sem azokra az emberekre, akik ezt megkapták már. Mindenképp egy visszaigazolás arra, hogy valóban jó úton járok.

– Mi jelent Önnek szakmailag kihívást?

– Mindig a következő feladatot kell legyőzni. Nagyon szép a mi szakmánk, mert periódusonként megszűnik az előző munka világa, és következik egy új. Más világ érkezik más szerepekkel. Eddig az élet kegyes volt, és sok szerepet eljátszhattam. Megtapasztalhattam az egy mondattól a legnagyobb szerepekig sok mindent. Az ezzel járó nehézségeket, a szépségeket. Tulajdonképpen az a legnagyobb kihívás, és ez csatlakozik vissza az életemre is, hogy hiteles legyek. Mindig meg kell tudni újulni.

– Kilencedik éve, hogy a Szolnoki Szigligeti Színház szilveszteri gálaműsorát valamelyik televíziós csatorna is közvetíti. Valószínűleg az udvarhelyi nézők szíve kicsit megdobban, amikor látják az előadásban. Ráadásként a magyarországi idő szerinti tizenegy órakor, itteni éjfélkor a társulat a közönséggel együtt elénekli a székely himnuszt is. Mit érez ilyenkor, kicsit hazagondol-e?

– Ajándéknak tartom a szolnoki színház részéről, hogy visszaadja egy picit az otthoniakat nekem szilveszter éjszakára. Művészileg nem tudja az ember úgy kifejezni magát egy ilyen műsorban, de örülök, hogy valamilyen formában érintkezhetem az otthoni barátokkal, azokkal, akik nézik a műsort. Örülök annak, hogy van ez a kapocs, boldoggá tesz, hogy szüleim, családom büszke rám. Óriási dolog az is számomra, hogy itteni közönségemmel együtt elénekelhetem a székely himnuszt. Lelkileg felemel. Nyilván ahogy kijövök a színpadról, abban a pillanatban megy a hazatelefonálás. Ez a szilveszteri műsor kellemes kapocs köztem és az otthon között.