Amikor elsőként érünk egy balesethez

Amikor a föld és ég összeér – test és lélek reakciója katasztrófákra címmel foglalta össze Szabó János azokat a hasznos kommunikációs tudnivalókat, amelyeknek jó, ha a birtokában vagyunk, amikor segítséget szándékozunk nyújtani egy esetleges baleset áldozatának.

A balesetek sérültjeinél törvényszerűen fellép a stressz, a szorongás, ami nagyban rontja az életfunkciókat. A fájdalom megjelenésével félelem, aggodalom, bizonytalanság és bizalmatlanság lesz úrrá az áldozaton, és ezt tudomásul kell vennie a segítő félnek, legyen az sürgősségi ellátó vagy civil személy.

Gyakorta előfordul, hogy a médiának nyilatkozó páciens azt mondja, legalább fél órába tellett, amíg a segítség a helyszínre ért, a mentős szóvivő pedig azt, hogy öt percen belül kint voltak – ilyenkor nem tudják az emberek, hogy kinek higgyenek, ám valójában arról van szó, hogy az esetek jelentős részében tényleg ennyire torzul a baleset áldozatainak idő- és valóságérzéke. Rendszerint csökken az önkontrol, az érzelmek kifejezése megváltozik, végletessé válhat, sőt hallucinációkkal is számolni lehet. A sérült számos esetben nem tud pontos információkat adni, jellemzően azt hajtogatja, rosszul van, mindene fáj. Ilyenkor nagyon nehéz kirángatni ebből a helyzetből a pácienst.

Fontos ezzel tisztába lenni, mert az embert időnként dühíti, hogy akihez segíteni jött, még csak annyit sem tesz meg a helyzet stabilitása érdekében, hogy pontosan elmondja, mit érez. Szeretné, akarja ő, csak nem tudja – számolt be tapasztalatairól az előadó.

Ami ilyenkor elhangzik, azt a beteg jellemzően szó szerint értelmezi, és mindent magára vonatkoztat. Ezért fontos, hogy hiteles információkat adjunk, ugyanis a beteg helyzetét a tisztánlátás segíti: semmiképp se bocsátkozzunk feltételezésekbe, mondjuk azt, amit pontosan tudunk. A meggondolatlan szavak, megjegyzések veszélyesek lehetnek. A pozitív megszólításokat részesítsük előnyben, ne azt mondjuk, hogy ne feszítsen, hanem hogy lazítson. Mindig mutatkozzunk be, akkor is, ha a beteg eszméletlen, mondjuk el neki, hogy segíteni fogunk. Ha nem eszméletlen, kérdezzük meg, hogyan szólíthatjuk – ha furcsán is hangzik, azért fontos, mert ezzel kizökkenthetjük a sérültet, elkezd gondolkodni, másrészt észreveszi, hogy figyelnek rá. Kérjük a közreműködését, folyamatosan beszéljünk hozzá, mondjuk el neki, mit teszünk és miért, illetve mit fog ő érezni.