„Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Udvarhelyen”

– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan került a család Székelyudvarhelyre?

– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött. Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán.

Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igencsak liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Neki családi kötődése nem volt ugyan Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot.

Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszakagyerek vagyok, a Hargitán fogantam, Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy első tíz évem, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon s minél többet tegyen népe javára.

– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Mi történt a családdal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, hiszen ő román impérium alatt szerzett diplomát, megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, ő a magyar időben leventeoktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el, de egy idő után letartóztatták és ki is rúgták. Felköltöztünk Kolozsvárra. Én az ottani volt református gimnáziummal szemben lévő román iskolában végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Egy lelkiismeretes román tanárnő segítségével kiválóan elsajátítottam a nyelvet, s hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady–Şincai Líceumban, ami most ismét református gimnázium. Magyar–román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és az anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanárok lennének. Az volt az elképzelés, hogy mind a két főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.

– Az egyetemen került kapcsolatba a szépirodalommal, vagy később, már a diplomaszerzést követően?

– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László. Ekkortájt – az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon, és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk mint ifjú titánok.

– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre. Legalábbis ezt vallja Czegő Zoltán, aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.

– Igen, benne volt, a mai napig benne van. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. Ez az ember, akinek a keresztnevére nem emlékszem, akkortájt az Új Idők című, Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Egy ottani terjesztésű napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, a régebbi közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a célpont. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott egy megyei lapot.

A Megyei Tükör kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került, egyedül Király Laci szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel. Figyelmeztette, nem elég az, hogy mindannyian költők vagyunk, de kivétel nélkül ott vagyunk az állambiztonságiak látóterében.

A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért kellünk, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség, és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. Nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.

– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznie Bukarestbe?

– Igen. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába. Szép évek voltak, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget. Mivel az akkori feleségem kettős állampolgár volt, kihasználtam a lehetőséget, és magyar konzuli útlevelet kértem. Nagyon nehezen sikerült a kitelepedés, de nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, mert többen azt szerették volna, ha rendezek Bukarestben. Engem a művészi világ kedvelt, és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat, a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.

– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?

– Debrecenben dramaturg voltam, majd Kecskemét következett, ahol egy évig rendező voltam, aztán főrendező lettem. Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, hogy lakást kapok. Két év múlva onnan is eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt, hanem szemléletbeli, bár akkortájt nálam minden megtörtént, ami ezt motiválná, hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, ahonnan Ausztriába mentem.

– Miért éppen német nyelvterületre?

– Arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. El kell mondanom, hogy 1988-ban családunk nagy része, apám, öcsém, húgom már Németországban élt. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen, világpremierként színpadra állítottam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egész estés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott.

Erről az előadásról tudott egy nyugatnémet színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot, és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy amikor kint maradtam Ausztriában mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem mint német állampolgár, ingáztam Zalaegerszeg és Nyugat-Berlin között. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, mígnem találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek vezetését elvállaltam.

Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.

– Mostanában erősebb az írói véna?

– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.

– Biztos, hogy ennyi?

– Igen! A zárófejezet már megvan. Mindennap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló rendesen halad. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem, és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.

– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?

– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.

– Hol érzi magát igazán otthon?

– Útközben.