A rovás élő írásmód volt Székelyföldön 15–16. században

A közönséges falazótéglára írt, 13 jelből álló szöveg a Székely Támadt-várnál folytatott ásatáson került elő egy feltöltésből. Elméletileg bármikor készülhetett a 14. és 17. század között, de akár régebbi is lehet. Elsősorban mindenki arra kíváncsi, miképpen hangzik a szöveg, mit ír.

A székely magyar rovásábécé közismert, letölthető az internetről, és úgy tűnik, a világ legegyszerűbb dolga a megfejtés. De túl szép volna a menyasszony, ha így lenne…

Először is a nekilendülő szembesül azzal, hogy számos korábbi és későbbi – nem mindig azonos – ábécésor ismert. Egyes betűk esetenként különböznek, mind formailag, mind olvasat szempontjából. Másik nehézség egy-egy jel feltételezhető csonkulása. Nem egyértelmű, hogy nem törlődött-e ki egy-egy vonalka, ami a betű jelentését is megváltoztathatja. Ez más értelmezést adhat a szónak, vagy akár az egész szövegnek. Nehezíti a helyzetet, hogy sokszor nem minden betűt írtak ki, és volt, hogy össze is vonták őket. A hajdaniak nem a mai helyesírás szabályai szerint írtak; használhattak archaikus vagy tájszavakat, régies kiejtésű formákat. Jól állapította meg valaki, hogy bár a betűk nem nagyon változtak, használatuk sok évszázados történetében a nyelv és a kiejtés sokat módosult. Bizony ez is zavaró tényező lehet.

Az epigráfiában (felirattanban) előfordul az is, hogy a szöveg írója bizonytalan a jelek használatában, íráshibát ejt. Ha mindehhez hozzájárul az írás megrongálódása vagy csonkulása, sejthetjük, hogy milyen bonyolulttá válik az egész!

Az írás szokott módon, jobbról balra olvasandó. Az első betű háromnegyede hiányzik, de gyaníthatóan valamelyik sátoros betű bal alsó szára (S, G, L). Utána következik a teljesen látható T, majd a szóelválasztó első jel, melyet a rovó szerszám hegyével ejtettek. Utána egy ULI olvasatú betűcsoport következik. Az újabb szóelválasztó jel után a hat betűből álló sor első tagja az egyetlen, amelynél nem tudhatjuk, nem törlődött-e bizonyos része – jelesen bal oldalán egy vagy akár több száracska. Ez utóbbi lehetőség szerencsére kevésbé valószínű. A további tisztítás és kinagyítás talán megnyugtató válasszal szolgálhat. A betű ebben a formában egyértelműen SZ-nek látszik, bár nem tudjuk minden kétséget kizáróan mellőzni a J olvasatot sem. Sőt egy kis fantáziával akár a P betűt is beleláthatjuk.

Az utolsó előtti betű elég karakteres O-nak tűnik, de esélyes az N és NY is. Összegezve, a hat betű összeolvasva SZÁNVÓT, aminek valljuk be, ebben a formában sok értelme nincs.

Megközelítések

A múzeum felhívására több megoldási javaslat érkezett. Én személy szerint a ?T.ÜLI.SZÁNVáNYT valószínűsítem. Ennek az olvasatnak nehézkes, régies szó- és hangzóhasználati formája további, filológiai jellegű kutatást és megerősítést igényel. Ne feledjük, hogy esetleg sosem tudjuk meg, mi volt az egész közlés tartalma, de rengeteg adat nyerhető ki így is a töredékből.

Varga Géza ismert rováskutató a szóelválasztó jeleket elhagyva a (Dunán)TULI JÁN VÓT elegáns olvasatot javasolja. Bevallom, hogy egy ilyen hamisítatlan székely stílusú grafittinek nagyon örvendenék. Bár így lenne! De nem igazán magyarázható a szöveg tagolásának figyelmen kívül hagyása, a JÁN forma használata, a VOLT fonetikus VÓT formája, amikor pár hellyel előbb az L következetes használatát látjuk. Ettől szép az egész kutatás, ha mindezek letisztázódnak a viták és elmélkedések tüzében...

A „TULIPÁN VÓT” olvasatot is felvetette valaki, sajnos pont ez a legértelmesebbnek tűnő feloldási forma a legvalószínűtlenebb. A hosszú szó három jelcsoportból rajzolódott ki egy technikailag eléggé erőltetett P betűolvasat feltételezésével.

Nem kell elcsüggedni. A székelyudvarhelyi tégla rovásfelirata egy hatalmas, egyre inkább értelmet nyerő mozaikszerű kirakós értékes része. Kőkemény, hiteles archeológiai bizonyíték arra nézve, hogy a 15–16. században a rovás élő írásmód volt Székelyföld szívében.

Rovóeszköz

Őszintén bevallom: ennek a leletnek nem az olvasatát tartom a legizgalmasabbnak, hanem azt, amit megtudhatunk a rovó személy „íróeszközéről” és annak használati módjáról. Ez pedig nem kevés.
Milyen eszközzel írták a nedves, simított agyagfelületbe a szöveget? A jelek írásmódja elárulja. Három nyomatképző fogást különíthetünk el: elsőként a késhegy laprészével ejtett mély karcolás, mellyel a rovó főleg a betűk karakteres tengelyrészét emelte ki. Ennek következtében a vonal völgyének két peremén sorja képződött. (Ez adja a látszólagos „dupla” vonalképet.) Másrészt az él hegyrész felé eső részével ejtett bevágás, metszést illetve a heggyel megejtett ferde szúrást.

A szúrásnyom alakja alapján kizárható valamilyen más, heggyel rendelkező eszköz használata (szeg, ár, étkezőár). Egyértelműen megállapítható: csakis kisméretű, keskeny pengéjű, nagyon éles késről lehet szó.
Ezen belül is kizárhatjuk a tőr (esetleg a nyílhegy) használatát, melyek hegyrésze a kettős él középtájon való találkozásából alakul ki, így szúrásnyoma rombusz alakú. Kizárható a bicska, melynek hegye az élrészen található, azért, hogy biztonságosan csukható legyen. Ennek szúrásnyománál az élrész mélyebb, és a késfok nyoma nem karakteres. Ez fontos adalék, tekintettel arra, hogy a bicska elterjedésének ideje jól dokumentálható. Ez inkább a 18. századra tehető környékünkön.

A kiskés

Mindez arra utal, hogy egy korábban használatban lévő eszközről, a kiskésről van szó. Ennek nyoma őrződött meg „A kiskésit neki!” mondásban. Ez az arasznyi, tokban tartott éles szerszám nélkülözhetetlen volt a mindennapi tevékenység során. Minden finommunkát igénylő, kényes tevékenységnél felhasználható volt: az étkezéstől a gyógyászatig, a rovástól a körömvágásig. Az íródiákok által írótoll faragásra való használata miatt egyik változatát később „tollkésnek” is nevezték. Hegye a kés fokára volt kiélezve, ezért szúrásnyoma jellegzetesen háromszög alakú volt, mint ahogyan a két elválasztó jelnél világosan megfigyelhetjük.

A teljes írás az Udvarhelyi Híradó augusztus 13-án, csütörtökön megjelent lapszámában olvasható.

Szász Tibor András, felsősóvalvi református lelkipásztor