A kutatói szerepről és az aktuális kérdésekre adott válaszokról

– Majdnem negyed évszázad telt el a Kelet-Európában végbement rendszerváltozások óta. Nagy társadalmi változások következtek be. A társadalomtudományok képesek-e követni ezeket a jelenségeket?

– A társadalomtudományoknak az a dolguk, hogy a valóság eseményeit vizsgálják. Persze a tudatlanság bátorsága volna egy ilyen nagyívű kérdésre akár általános választ is adni. A kisebbségi magyar közösségekkel kapcsolatos kutatásokban jól látszik, hogy míg 1989 előtt elsősorban a dokumentáláson, a leíráson volt a hangsúly és külhoni műhelyek, szakemberek, kutatások hiányában irodalomközpontú volt, addig a kilencvenes évek központi társadalomtudományos kérdése már az lett, hogy mi és hogyan szervezi és működteti ezeket a közösségeket. Milyen viszonylatok között szerveződnek nemzeti alapon ezek a közösség: az anyaország, a többségi nemzetépítések között, az elitek mennyire hatékonyan tudják saját társadalmukat szervezni, illetve milyenek a nemzetközi hatások. Eleve a „kisebbségi közösség” megnevezés azt jelenti, hogy nem pusztán a magyarul beszélők társadalmi csoportjáról van szó, de nem is a vágyott „kisebbségi társadalomról”, hanem a kulturális-nemzeti azonosság alapján szerveződő közösségről. A kisebbségi közösség hatékonysága (akinek jobban hangzik: modernsége) mutatóinak másik csoportja a kisebbségi kompetenciák hívószó alá sorolható be. Harmadrészt a magyar kutatási kérdéshagyományok a Somorjai Fórum Intézet, illetve a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet révén az adott országok nem magyar kisebbségeinek kutatásában is adaptálódtak. A magyarországi kisebbségkutatás sajátossága pedig az, hogy legalább öt markáns, egymástól különböző csoport kutatása folyik párhuzamosan (magyarországi nemzetiségek, külhoni magyarok, romák, zsidóság, migránsok), és ezen csoportok szerveződésének, problémáik kezelésének összehasonlítása nemzetközileg is fontos tanulságokkal jár. A negyedik nagyon fontos dolog, hogy az ezredfordulón induló szakemberek nemzedékénél a kutatói szerep levált a társadalomépítői küldetéstudatról. Pontosabban az előbbi szakmai megfontolás vált a dominánssá, de úgy, hogy közben a kisebbségi közösségek aktuális problémáira is választ akarnak adni.

– Tudnak-e a kutatók olyan következtetéseket levonni, amelyekkel akár valami stratégiaféleség készíthető a jövőre vonatkozóan?

– A társadalmi vagy nemzetstratégiák nem szövegek, hanem egy intenzív közösségi szocializáció, reflektált önszemlélet nemzedéki termékei. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó határozatai, amelyek a maguk nemében egyedülállók, egy tudatos új elitteremtés eredményei. A Budapesten „erdélyi”-ekként szocializálódottak Reform Tömörülésének szétesése, illetve a kolozsvári magyar központi könyvtár és a szakkollégiumi bentlakás programjának kudarca után nem hiszem, hogy a Bulgakov kocsma lenne az erre alkalmas szerkezet. De hasonló módon, más okokból az EMTE sem tudja ezt betölteni. Amikor az EMTE egyik vezetőjétől megkérdeztem, hogy miért olyan, amilyen a kommunikációs tanszék honlapja – azaz miért nem az a központi tudásportál Erdélyben –, csak azt hajtogatta, hogy van honlapja, pont úgy, mint a többi tanszéknek stb. A székelyföldi kisvárosokban létrejövő kezdeményezések pedig sok okból kifolyólag nem alkotnak hálózatot. Pl. az 1500 ottani RMDSZ-tanácsosnak nem zajlik a folyamatos képzése, nem szembesülnek a „jó példák” tapasztalatival sem (a teljesség igénye nélkül: LAM, Góbé termék, CEMO, Igen, tessék!, gyergyóremetei településfejlesztés, Areopolisz, Örökségünk stb.). A szerves, morálisan is megalapozott közösségi szocializáció nélkül a nemzetstratégia vagy épp az autonómiaszövegelés írott malaszt, pótcselekvés marad. Ez nem azt jelenti, hogy ne készülnének fontos anyagok a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetben, a Kvantumnál, a BBTE Szociológiai Tanszékén, a Kriza Társaságnál, a KAM-nál, az Omnibusz, a csíkszeredai volt Soros Központ közreműködésével a turizmus, a területfejlesztés, a népességelőszámítás, az agrárgazdálkodás és más kérdések tekintetében. A magyarságpolitikában a Nemzetpolitikai Kutatóintézet és a Kárpát-medencei Képviselők Fórumának dokumentumai vagy a régebbi külügyi stratégia mellett én a Sólyom László kezdeményezte 2010-es Határon túli magyarság a 21. században című kötetet tartom a legfontosabbnak. Mindezekkel nemcsak az a baj, hogy a „szakértői okostojáskodás” eléri-e a politikusok ingerküszöbét, hanem hogy van-e olyan szakapparátus, amely képes ezeket az eredményeket közvetíteni nap mint nap a nyilvánosság és a döntéshozók felé.

– Európa, az unió segítette-e a nemzetiségeket az egymás felé közeledéshez? Biztosított-e a jog és a jogorvoslat?

– Az unió alapszerződésében nincs kisebbségjogi elvárás, nincs külön kisebbségi panaszeljárás. Vizi Balázs tanulmányai világosan tisztázzák ezt. Ugyanakkor a kapcsolattartásban és az uniós fejlesztési pénzek lehívásában ma már természetesnek vett, de történelmileg óriási változások következtek be. A székelyföldi agrárvilágból a XX. században mindig csak elvittek, a termőföldalapú támogatás és a különböző uniós pályázatok révén az utóbbi évtizedben ez megfordult. A helyben élők készségein múlik, hogy miként tudják ezt felhasználni. A határ menti fejlesztési programok hasznosulásából leginkább a partiumi és a bánsági magyar nyelvtudás felértékelődése látszik, de itt sem volt hálózati stratégia a forrásfelhasználás maximalizálására. Kívülről – igen, bárki mondhatja marslakóként – úgy néz ki, hogy nem is érzékeli a romániai magyarság a léptékváltásokat, legyen az például a vasúti névhasználat, a Homoród mentén zajló útépítések, kanalizálás, gázbevezetés stb. Nem csak Székelyföldre leszűkítve a kulcskérdés a készségek intézményes fejlesztésének problémája. Hányan tudnak jó eredménnyel leérettségizni? Megoldódik-e a román nyelvtanulás körüli áldatlan tehetetlenség? Mikor lesz középfokú angolnyelv-tudása a romániai magyar érettségizők döntő többségének? Ugyanígy az érettségizők informatikai tudása eljut-e egy alapprogramozásig, honlapkészítésig? Erre persze lehet hárító választ adni: nálunk nincs középfokú állami nyelvvizsga, a bukaresti tantervek, számítógéphiány stb. Ez azonban a megnyílt szolgáltatói és munkaerőpiacon senkit nem érdekel. Székelyföld nagy kitörési pontja a múlt század eleji mezőgazdasági válságból, majd a két világháború közti túlnépesedésből a szocialista iparosításban az írni-olvasni tudók magas aránya és a folyamatos családi stratégiaként működő képzési mobilitás volt. Ez úgy látszik, ma sincs másként, sőt az uniós kihívások ezt még inkább megkövetelik. Volt-e valahol Székelyföldön az érettségi eredmények problémája városi, megyei tanácsülés témája? Erre is ismerem az önfelmentő választ: miért, a románoknál volt? De akkor mi is az összehasonlítási alap, mi is a hagyományhoz való viszony?

– Tízéves ebben a formában ez a tábor? Mit lát: hova fejlődött? Megvan a kellő látogatottsága? Létezik a Kárpát-medencei kisugárzás? Év közben is együtt dolgoznak ezek a szakemberek? Milyen a nemzetközi visszhang és a kapcsolatrendszer?

– Tizedik alkalommal rendeztük meg a szelterszi társadalomtudományi tábort, de két évben elmaradt, tehát 12 évről van szó. A tábor funkciója egyrészt az, hogy a különböző társadalomtudományi területek kutatói tudjanak egymás kutatásairól, másrészt egyfajta találkozási pont, ahol ki lehet beszélni nyugodtan – akár nyilvánosan, akár kisebb körben – a szakmai problémákat, harmadrészt a fiatal kutatóknak egyfajta bemutatkozási lehetőség. Évente 60–70 fő jön el, az alapító szervezők nem akartak különösebben „terjeszkedni”, romániai magyar történészeken, irodalmárokon, politológusokon, szociológusokon, etnográfusokon túl még filozófusokat, nyelvészeket próbáltunk bevonni – utóbbiakat nem sok sikerrel –, illetve egyetemi hallgatókat, középiskolai tanárokat és a székelyföldi kulturális, tudományos intézmények munkatársait invitáljuk. Fogalmam sincs a kisugárzásról, a rendszeresen megjelenő magyarországi szakemberek (régebben Benda Gyula, máskor Juhász Pál, Hadas Miklós és mások) örömmel, okulva okítottak. Ebben az évben először voltak itt a szlovákiai Fórum Intézet munkatársai, és nagyon érdekesek voltak egy, a romániai magyarságtól eltérő pozíciókkal bíró kisebbségi közösség működéséről szóló beszámolóik és általánosabb kritikáik.