Tematikus városi sétákkal ünnepelték a szecessziót

Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal és Maros Megyei Múzeum magyar, illetve román nyelvű sétákra hívta a lakosságot, ahol a Kultúrpalotát, a Városházát, a volt Református Kollégiumot, illetve a városközpont néhány jelentősebb épületét ismertették.

Marosvásárhelyen szombat délelőtt Oniga Erika művészettörténész, a Maros Megyei Múzeum munkatársa várta az érdeklődőket a főtéri virágóránál, ahol arról a stílusról beszélt, amely a 19. század legvégén, a 20. század legelején hódított teret Európában. Az irányzat Európában különféle elnevezésekkel jelent meg, amit itt szecessziónak neveztek, a román vidékeken azonban, ahol nem volt jellemző, „arta 1900” néven emlegették, az utóbbi időben áttértek az art nouveau megnevezésre.

Lechner Ödön, a magyar szecesszió meghonosítója, a magyar formanyelv kialakításáért egészen Ázsiáig utazott a magyarok gyökereit kutatva. Első munkája a budapesti Iparművészeti Múzeum, amit a Földtani Intézet, majd a Postatakarék pénztár, illetve sok más jeles épület követett. Hozzá hasonlóan mások is gyűjtőmunkát végeztek, a népművészetből merítettek, hogy saját formanyelvüket kialakítsák. Kalotaszegre járt Körösfői Krisch Aladár, aki előnevét is onnan vette, akárcsak Toroczkai Wigand Ede, akinek művésznevét ugyancsak az a vidék ihlette.

Marosvásárhelyre a tervezők Budapestről érkeztek, a kivitelezők és mesteremberek helyiek voltak. 1902 és 1913 között Bernády György polgármesternek köszönhető a vidéki kisváros kiépítése, aki a kor legtehetségesebb tervezőivel kötött szerződést hozta őket a városba, hogy azok összefogva a különböző művészekkel, és mesterekkel a legszebb épületeket hozzák létre. Róth Miksát, a korszak legjelentősebb iparművészét is sikerült megnyernie, ahogy Zsolnay Vilmost is, a pécsi kötődésű keramikust, akinek időtálló kerámiái még ma, több mint száz év elteltével is megvannak.

Marosvásárhelyen 1900-tól számítják a szecessziót

– ismertette Oniga Erika, aki az egykori Feigenbaum-, valamint a Vámos-házzal kezdte a tematikus sétát. Ahhoz, hogy a budapesti tervezők által megálmodott épületeket megvalósíthassák, Marosvásárhelyen állami fa- és fémipari szakiskolát alapítottak, ahonnan szakképzett mesteremberek kerültek ki.

Az egykori agrár-takarékpénztár díszítésére magyaros elemeket használtak, a kopjafához hasonló faragások, különféle virágmotívumok láthatók ma is, de az egykori, székelykapuhoz hasonló díszeket mára eltávolították a bejáratról.

A volt Református Kollégium főépületét 1909-ben építették, bár a tervezési folyamat jóval hamarabb elkezdődött – ismertette a jelenlegi Bolyai Farkas Gimnázium szecessziós épületét a művészettörténész, aki elmondta, a város elöljárósága eredetileg marosvásárhelyi mérnökökkel akarta megterveztetni, de aztán a Herczeg Zsigmond és Baumgarten Sándor budapesti irodájához fordult. Végül Baumgartent bízták meg a feladattal, aki 1906-ban Marosvásárhelyre utazott, tanulmányozta a helyszínt, majd Budapestről küldte a terveit. A Tornacsarnokot Nagy Győző, marosvásárhelyi mérnök tervei alapján építették.

Radó Sándor Mohácson született 1880-ban, Budapesten hunyt el 1960-ban, ám virágkorát, negyven esztendőt Marosvásárhelyen töltött – tudta meg az 50-60 fős társaság a Köteles Sámuel utcában a Radó-villa előtt. Az építész az egyetem elvégzése után rögtön a városba érkezett, ahol 1904 és 1944 között tevékenykedett, előbb mint városi építész, majd, az impériumváltás után mint tisztviselő. Az Erzsébet-ligeti teniszpavilon, a Somostetőn a sportlövölde, az Albina-bank, a Nyugdíj-palota, a Polgári Felső Leányiskola (a mai Papiu Főgimnázium), a Polgári Felső Fiúiskola (a mai Petru Maior Egyetem), a Közigazgatási Tanfolyam (a mai szakszervezetek háza) épülete, illetve több ipari létesítmény – gázgyár, villanytelep, vízüzem, csatornaház a Maros partján – kötődik a nevéhez. Anyagi gyarapodásának köszönhetően 1912-ben saját bérházat építtetett, az úgynevezett Radó-villát. Ellenben ő nem lakott benne, a közelben egy másik, szintén szecessziós stílusban épült házban élt az 1920-as évektől – mondta Oniga Erika, hozzátéve, hogy arról nincs tudomása, hogy addig hol lakott.

A Radó-villa egyik emeletét, marosvásárhelyi tartózkodása idejére Toroczkai Wigand Ede bérelte és alakította át saját ízlése szerint. A Köteles Sámuel utca végében álló sarokház – bár magán hordozza a szecesszió jegyeit, és egykori pompájának emlékét – ma már elég elhanyagolt állapotban található, nyílászárói például más-más keretet kaptak, vagy az erkélye is hozzá nem illő műanyag tetőt. Radó Sándor egykori lakóháza a közelben, a mai Művész (volt Mikszáth Kálmán) utcában ma már csak építészeti formájában emlékeztet arra, hogy valamikor szecessziós stílusban épült.

A belváros legreprezentatívabb szecessziós épületei a a Kultúrpalota és a Régi Városháza, de mellettük a Nyugdíjpalota, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara is említésre méltó, hiszen annak a tervnek a részét képezték, amely szerint a négyszög alakú teret szerették volna beépíteni Bernády polgármestersége idején és amelynek a kivitelezését megakadályozta az első világháború, valamint az 1920-as impériumváltás. Komor Marcell és Jakab Dezső nyerte el a Kultúrpalota tervének elkészítését, akik arra törekedtek, hogy az ország egyedülálló szecessziós épületét hozzák létre Marosvásárhelyen.

A megvalósulatlanul maradt tervek között szerepelt még egy városi múzeum, amelyet 1916-ra szerettek volna felépíteni, mintegy bezárva a teret, és amelyet Bethlen Gáborról neveztek volna el, annak emlékére, hogy 1616-ban adományozott szabad királyi jogot a városnak a fejedelem. A Városházát Lukács Katalin mutatta be, a Kultúrpalotában pedig Oniga Erika vezette a túrát. A román nyelvű érdeklődőket Kálmán Attila és Sanda Vițelar vezette a szecessziós körúton.