Emlékszem, és mások is emlegetik, hogy már kisgyermek koromban is eljátszottam a papot: próbáltam oltárt állítani, ott a megtanult szövegeket mondogatni, szertartásokat végezni. Arany Jánosnak a Családi körben szereplő ténymegállapítása

Ez hozta magával, hogy amikor befejeztem az elemi iskolát a faluban, az úgynevezett kántoriskolába jelentkeztem Gyulafehérvárra. Úgy oda rekedtem, hogy tíz évet jártam iskolába Gyulafehérváron, négy évet a kántoriskolát, ami egyházilag hivatalosan kisszeminárium volt, majd hat évig a nagyszemináriumra. Így történt, hogy

Hatan már átlépték az örökkévalóság kapuját, a többiek még megvagyunk. A szombati ünnepségen, úgy tűnik, hogy nyolcan itt fogunk lenni a kegytemplomban, ahol közösen az ötven éves évforduló kapcsán hálaadó szentmisét celebrálunk.

– Hogyan élte meg a pappá szentelése utáni első éveket?

– Első helyem Szászmeggyes volt, amely azért volt számomra különleges, mert Csíkban nőttem fel, itt nemzetiségileg és vallásilag is egyöntetű a közösség, míg Meggyesen mindkét szempontból nagyon vegyes volt. Ott voltak evangélikus szászok, római katolikus osztrák-németek, székelyföldi magyar katolikus hívek, illetve a románok ‒ akik többsége a római, illetve görög katolikus vallást gyakorolta. Az ott töltött évek alatt több nehézségem is volt, hiszen a magyar mellett német és román nyelven is kellett végezni szolgálatokat, de ahogy mondják, az ember vagy megszokja, vagy megszökik ‒ én megszoktam. Négy évet voltam ott, akkor sem én jöttem el, hanem elhelyeztek, s újból kicsit távolabb kerültem a szülőföldemtől, Tűrben és Balázsfalván szolgáltam. A két helységben hozzávetőleg ezer katolikus hívő volt, illetve sok görög katolikus is igényelte a szolgálatunkat ‒ akiknek volt külön román nyelvű szentmise is, legtöbbször pedig vegyes nyelven zajlott, hogy mindenkinek eleget tudjunk tenni. Ott hat évet töltöttem el, amikor úgy gondolták az egyházmegye vezetői, hogy bevisznek Gyulafehérvárra a papnevelő intézetbe. Akkor tíz éves pap voltam, 34 éves fiatalként kerültem oda. Elsősorban a kispapoknak voltam a lelki vezetője, ahogy a plébános is a híveinek legfőbb lelki vezetője, emellett a liturgika tanára is voltam az intézetnek. Tizennyolc és fél év telt el ebben a munkában, de itt sem volt egyöntetű a dolog, hiszen a négy ‒ temesvári, váradi,szatmári és gyulafehérvári ‒ egyházmegye közös szemináriuma volt, így a magyar, román, német mellett horvát, bolgár, szlovák, cseh nyelvű kispapokkal is dolgoztunk ‒ az oktatás persze az első három nyelven zajlott. Tehát ilyen szempontból folytatódott az addigi vegyes nyelvű lelkipásztorkodás.

Azóta eltelt 21 év, s mivel az érsek úr tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy nincs értelme mindkét püspöknek Gyulafehérváron lennie, egyrészt mert az egyházmegye szélén található, másrészt híveink többsége Székelyföldön van, így engem ide helyezett, hogy itt teljesítsem a szolgálatomat.

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezést?

– Tény az, hogy nem szívesen vállaltam ezt a feladatot, én szívesebben maradtam volna Fehérváron a kispapok körében és az ő nevelésükben, de sok kérés, kérlelés nyomán engedtem és elvállaltam a feladatot. Az ember először rendszerint megijed a feladattól, kicsit visszariad attól, másrészt azért sem szívesen akartam vállalni, mert ahogy én saját magamat ismerem, nem vagyok frontember, aki az élvonalban, elől szeret lenni.

– Milyen nehézségekkel kell szembenézniük napjainkban a lelkipásztoroknak? Hogyan lehet az embereket a hit, a vallásosság felé hívni, a gyakorló katolikusokat pedig megtartani?

– Kihívások mindig voltak, az őskeresztény korban 300 éven keresztül a Római birodalomban keresztényüldözések lassították a kereszténység terjedését, utána minden időben más-más kihívások voltak. Most globalizálódó világgal állunk szemben, amely nem olyan nyíltan akarja tönkretenni az egyházat, mint a múlt rendszerben a kommunizmus, hanem sokkal alattomosabb módon fordul el a Jóistentől. Ennek vagyunk kitéve most, újabb és újabb feladatokkal állunk szemben, másképp kell a lelkipásztorkodást is végezni ‒ ehhez persze a tudományos világ fejlődése is hozzájárul. Be kell építenünk a technikai eszközöket is a lelkipásztorkodásba ‒ ez sokszor kihívás.

 – ezek nagyon megtapasztaljuk. Ezzel szemben mi egyebet nem tudunk tenni, mint ami az evangéliumokban is hallható: hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ezt kívánja tőlünk a Jóisten, aztán a többit Ő intézi. Régi szép mondás, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. És mi magunk is megtapasztaltuk, hogy különböző rendszerek olyan könnyen és gyorsan összeomlanak, diktátorok tűnnek el egyik napról a másikra, vagyis hogy a Jóisten ott van felettünk és ő irányítja a történelem kerekeit. Nekünk tennünk kell, amit feladatként adott, a többit Ő majd elintézi.