Csíkszék
Gyergyószék
Háromszék
Marosszék
Udvarhelyszék

Tamás József: számos jó élményt kaptam a püspöki hivatás révén

Kömény Kamilla 2018. április 20., 12:42
HIRDETÉS

Szinte napra pontosan ötven éve, 1968. április 21-én szentelte pappá Márton Áron püspök Tamás Józsefet 17 társával együtt. Közülük nyolcan vesznek részt a szombaton tizenegy órától kezdődő hálaadó szentmisén a csíksomlyói kegytemplomban. Az aranymise okán készítettünk interjút a csíki püspökkel.

Tamás József: a közvetlen kapcsolat révén jobban megismerem a híveket, így jobban tudok segíteni rajtuk, munkálkodni érettük Fotó: Kristó Róbert

– Mikor döntött úgy, hogy életútjául a papi hivatást választja?

– Szüleim nagyon vallásosak voltak. Amikor Csíkszentsimonba költöztünk öt éves koromban, a templomhoz nagyon közel laktunk, ezért nemcsak vasárnaponként, hanem hétköznapokon is küldtek a templomba bennünket, gyermekeket.

Úgy érzem, hogy ez a tény, hogy sokat voltunk a templomban, hozta magával a templom iránti szeretetet, hogy szerettem az oltár körül ott lenni, ministrálni. Nem emlékszem olyan eseményekre, amelyek rendkívülivé tennék a hivatásomat, egyszerűen szerettem azt tenni, ami a templomhoz kapcsolt.

Emlékszem, és mások is emlegetik, hogy már kisgyermek koromban is eljátszottam a papot: próbáltam oltárt állítani, ott a megtanult szövegeket mondogatni, szertartásokat végezni. Arany Jánosnak a Családi körben szereplő ténymegállapítása

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” reám is talált.

Ez hozta magával, hogy amikor befejeztem az elemi iskolát a faluban, az úgynevezett kántoriskolába jelentkeztem Gyulafehérvárra. Úgy oda rekedtem, hogy tíz évet jártam iskolába Gyulafehérváron, négy évet a kántoriskolát, ami egyházilag hivatalosan kisszeminárium volt, majd hat évig a nagyszemináriumra. Így történt, hogy

1968. április 21-én szentelt fel bennünket Márton Áron püspök úr pappá, illetve áprilisban tizennyolcunkat, ősszel pedig még egy társunkat.

Hatan már átlépték az örökkévalóság kapuját, a többiek még megvagyunk. A szombati ünnepségen, úgy tűnik, hogy nyolcan itt fogunk lenni a kegytemplomban, ahol közösen az ötven éves évforduló kapcsán hálaadó szentmisét celebrálunk.

HIRDETÉS

– Hogyan élte meg a pappá szentelése utáni első éveket?

– Első helyem Szászmeggyes volt, amely azért volt számomra különleges, mert Csíkban nőttem fel, itt nemzetiségileg és vallásilag is egyöntetű a közösség, míg Meggyesen mindkét szempontból nagyon vegyes volt. Ott voltak evangélikus szászok, római katolikus osztrák-németek, székelyföldi magyar katolikus hívek, illetve a románok ‒ akik többsége a római, illetve görög katolikus vallást gyakorolta. Az ott töltött évek alatt több nehézségem is volt, hiszen a magyar mellett német és román nyelven is kellett végezni szolgálatokat, de ahogy mondják, az ember vagy megszokja, vagy megszökik ‒ én megszoktam. Négy évet voltam ott, akkor sem én jöttem el, hanem elhelyeztek, s újból kicsit távolabb kerültem a szülőföldemtől, Tűrben és Balázsfalván szolgáltam. A két helységben hozzávetőleg ezer katolikus hívő volt, illetve sok görög katolikus is igényelte a szolgálatunkat ‒ akiknek volt külön román nyelvű szentmise is, legtöbbször pedig vegyes nyelven zajlott, hogy mindenkinek eleget tudjunk tenni. Ott hat évet töltöttem el, amikor úgy gondolták az egyházmegye vezetői, hogy bevisznek Gyulafehérvárra a papnevelő intézetbe. Akkor tíz éves pap voltam, 34 éves fiatalként kerültem oda. Elsősorban a kispapoknak voltam a lelki vezetője, ahogy a plébános is a híveinek legfőbb lelki vezetője, emellett a liturgika tanára is voltam az intézetnek. Tizennyolc és fél év telt el ebben a munkában, de itt sem volt egyöntetű a dolog, hiszen a négy ‒ temesvári, váradi,szatmári és gyulafehérvári ‒ egyházmegye közös szemináriuma volt, így a magyar, román, német mellett horvát, bolgár, szlovák, cseh nyelvű kispapokkal is dolgoztunk ‒ az oktatás persze az első három nyelven zajlott. Tehát ilyen szempontból folytatódott az addigi vegyes nyelvű lelkipásztorkodás.

Fotó: Veres Nándor

Több mint 18 év után úgy látta jónak az érsek úr, hogy legyek a munkatársa, így nevezett ki 1996. december 18-án II. Szent János Pál pápa segédpüspökké, majd 1997. március elsején szentelt az érsek úr püspökké a csíksomlyói kegytemplomban.

Azóta eltelt 21 év, s mivel az érsek úr tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy nincs értelme mindkét püspöknek Gyulafehérváron lennie, egyrészt mert az egyházmegye szélén található, másrészt híveink többsége Székelyföldön van, így engem ide helyezett, hogy itt teljesítsem a szolgálatomat.

– Hogyan fogadta a püspöki kinevezést?

– Tény az, hogy nem szívesen vállaltam ezt a feladatot, én szívesebben maradtam volna Fehérváron a kispapok körében és az ő nevelésükben, de sok kérés, kérlelés nyomán engedtem és elvállaltam a feladatot. Az ember először rendszerint megijed a feladattól, kicsit visszariad attól, másrészt azért sem szívesen akartam vállalni, mert ahogy én saját magamat ismerem, nem vagyok frontember, aki az élvonalban, elől szeret lenni.

Ahogy a futballban is vannak csatárok és hátvédek, én inkább háttérben való munkát, a hátvéd szerepét szeretem a legjobban, a feltűnésmentes munkát. Sokszor mondom is, hogy én olyan szeretek lenni, mint az ibolya, ami a bokrok alatt szépen meghúzódik. De be kellett állni az élvonalba, és elmondhatom, hogy számos szép élményt szereztem ebben a munkában.

Fotó: Veres Nándor

– Számos eseményen, rendezvényen vesz részt, amelyekről mi is beszámolunk. Miért tartja fontosnak az ezeken való megjelenést?

– Az én munkám elsősorban abban áll, hogy itt vagyok a hívek között, reprezentálok, ünnepségeken vagyok jelen körükben, a közvetlen kapcsolat révén jobban megismerem az életüket, ilyen szempontból jobban tudok segíteni rajtuk, munkálkodni érettük. Ez sok-sok örömet adott és ad ma is. Még hozzáfűzném, hogy ebben az épületben, ahol élek, van egy kápolna is ‒ mivel korábban bentlakás volt ‒, amely nyilvános kápolnaként ma is működik. A környék idősebb hívei rendszeresen részt vesznek az itteni szentmiséken, amelyeket, ha a programom engedi, én mutatom be: hétfőtől szombatig reggel fél nyolctól, vasárnap pedig fél kilenctől, illetve délután négy órától kezdődnek a misék. Egyik alkalommal egy néni jött be a sekrestyébe gyónását elvégezni, s azt mondta:

„jaj, milyen jó, hogy mi minden nap látjuk a püspök urat, annak idején hét évben csak egyszer láthattunk püspököt”. Tehát a hívek is jól veszik, ha közöttük vagyunk, ha látnak bennünket, az életvitelünket.

– Milyen nehézségekkel kell szembenézniük napjainkban a lelkipásztoroknak? Hogyan lehet az embereket a hit, a vallásosság felé hívni, a gyakorló katolikusokat pedig megtartani?

– Kihívások mindig voltak, az őskeresztény korban 300 éven keresztül a Római birodalomban keresztényüldözések lassították a kereszténység terjedését, utána minden időben más-más kihívások voltak. Most globalizálódó világgal állunk szemben, amely nem olyan nyíltan akarja tönkretenni az egyházat, mint a múlt rendszerben a kommunizmus, hanem sokkal alattomosabb módon fordul el a Jóistentől. Ennek vagyunk kitéve most, újabb és újabb feladatokkal állunk szemben, másképp kell a lelkipásztorkodást is végezni ‒ ehhez persze a tudományos világ fejlődése is hozzájárul. Be kell építenünk a technikai eszközöket is a lelkipásztorkodásba ‒ ez sokszor kihívás.

A modern eszközökön keresztül azonban nemcsak véleményeket lehet megosztani, hanem mindenféle szekták, úgynevezett tanítások terjednek és lettek hozzáférhetők, amelyek az embereket sokszor megzavarják. Ahogy Szent Pál apostol annak idején megfogalmazta: fülük csiklandozik az újdonságokra. Az új dolgok pedig megrészegíthetik az embereket

 – ezek nagyon megtapasztaljuk. Ezzel szemben mi egyebet nem tudunk tenni, mint ami az evangéliumokban is hallható: hirdesd az igét, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Ezt kívánja tőlünk a Jóisten, aztán a többit Ő intézi. Régi szép mondás, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. És mi magunk is megtapasztaltuk, hogy különböző rendszerek olyan könnyen és gyorsan összeomlanak, diktátorok tűnnek el egyik napról a másikra, vagyis hogy a Jóisten ott van felettünk és ő irányítja a történelem kerekeit. Nekünk tennünk kell, amit feladatként adott, a többit Ő majd elintézi.

Fotó: Veres Nándor

Nyolcan ünneplik aranymiséjüket
A szombati aranymisén nyolc egykori osztálytárs vesz részt: Tamás József mellett jelen lesz Bene Gábor székelyvéckei plébános, Bíró Lajos Csíkszeredában élő nyugdíjas lelkipásztor, Csíki Dénes nyárádköszvényesi plébános, Gergely Fülöp Csíkborzsovában élő nyugdíjas pap, Jakab Kálmán ozsdolai plébános, Simon Dénes székelyudvarhelyi papi otthonban élő nyugdíjas lelkipásztor, és Vass Zoltán nagykászoni plébános.
Soltész Miklós is jelen lesz
A délelőtt 11 órakor kezdődő ünnepi szentmisére az egyházmegye papsága és a helyi előljáróságok mellett a magyar kormány több képviselőjét is meghívták. Ahogy a szerkesztőségünkbe eljuttatott tájékozatóból kiderült, az aranymisén részt vesz, illetve az azt követő a fogadáson köszöntőt mond Soltész Miklós, az EMMI egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi-kapcsolatokért felelős államtitkára.
Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS