Szénáztak, vakoltak, tapasztottak és tapasztaltak a német fiatalok

Székelyudvarhelyről, az erdőn át csak egy jó futamodás lenne eljutni a Gyepes-patak völgyében fekvő Remetébe. Terepjáróval gyorsabb, de rázósabb. A községközponton, Homoródszentmártonon át biztonságosabb, s ma már lényegesen egyenesebb, mint pár éve. Nevében hordozta múltját a majdnem elnéptelenedett falu.

Az elmúlt évtizedekben maradék, félszázat sem számláló lakosságának sorsmutatója volt a Remete név.

Orbán Balázs szerint határában volt az egykori Tivadarfalva. Egyetlen ember maradt életben, aki a szomszédos völgyben remeteként élt, az ő utódai alapították a falut. Innen a név. Az út és a munkalehetőség hiánya, a jobb élet reménye majdnem elnéptelenítette a falut. Ha nem is elhagyatottan, de lakóit vesztetten zárják maguk mögé a szászos kapuk az egykor jobb időket látott életeket. Némelyik ház 250 megélt esztendőről mesélhetne.

A kommunizmus éveiben Lúcia, mallersdorfi ferences nővér tartotta a lelket a kicsi maradékban. A pap nélküli közösség lelki ellátása a legutóbbi harminc évben udvarhelyi plébániákról történt. Amióta a Kis Szent Teréz Egyházközség vette gondjaiba a Templom utcai épületegyüttest, megújult a környék. A jövőképet tovább növelte a fiatal, kisgyermekes családok odaköltözése, akik a kőből is kenyeret reméltek. Kisütötték.

A kolozsvári születésű Gáspár Csaba építész és vállalkozó feleségével, a Waldorf-oktató Rékával budapesti biztos egzisztenciában álmodtak csemetéiknek öko családi fészket. A festői falucska feletti dombon, a Vagyárban, ma hat gyermeket nevelnek. Németországi tanulmányai alatt ismerkedett meg Réka az ausztráliai drámatanárral, Paul Harnichfeager-rel, aki Münchenben, Waldorf iskolában oktat. Előbb terepszemlére jött volt tanára Paul – meséli Réka –, majd a Remetébe települt fiatal, környezettudatos életmódot választó családokkal együtt találták ki a „projektet”. A Waldorf-módszer szerinti iskolában a 11. osztályt végzetteknek bizonyos időt szociális munkával kell tölteniük, amelynek 2015-től Remete a helyszíne.

– summázta Ladó Hunor, a Homoródremetéért Egyesület alapító tagja, amit szintén eme projekt hívott életre. Általa biztosítják a tevékenységek jogi keretét.

Hol volt, hol nem-iskola

Diákjai után ablakszemeit is elveszítette a homoródremetei iskola. Betört ablakokkal, üresen tátongott a falu közepén a közel azonos sorsú kultúrház mellett. Lehullott vakolat, időmarta nyílászáró- és ajtókeretek. Adta magát a feladat a németországi fiataloknak – emlékezett vissza Hunor. Első nyáron Gyepesben voltak elszállásolva, de helyben készült az ételük, amit a kultúrházban fogyasztottak el. Öröm volt ott lenni, ahol dolgoztak, mert járt a kezük és folyvást énekeltek.

Tettekre ösztönözték a falubéli néniket is

– meg-meglepték finomságokkal a németül daloló ifjakat.

Első évben leverték a vakolatot, ez gyorsan és könnyen ment nekik, majd kívül-belül újravakolták az épületet. Utóbbi bajosan indult, mert dobták fel a vakolatot a falra, az meg potyogott le – mosolygott az emléken Hunor. A szomszéd Tibi bácsi aztán megtanította a célravezető módszert, és a munkálat sikerrel ért véget. Hiszen csak el kell indítani őket, aztán csinálják. Főztek is maguknak. Hálásak minden apró sikerélményért.

Tavaly lepucolták az ablakkereteket, üveget vágattak, és végül még a környező tájat is megörökítették a nagyterem egyik falán. Ott jártunkkor szakmunka zajlott: padolás és a vizesblokkok simítása. Idén a Kis Szent Teréz Egyházközség is bekapcsolódott a projektbe, további együttműködést is terveznek. Mindannyian szeretnék, ha a falunak lenne egy korszerű közösségi háza.

A másik tervük pedig, hogy csatlakoznak a Böjte Csaba testvér elképzeléséhez, mely szerint

vissza kell vinni a gyermekeket a természetes környezetbe.

A gazdag élővilág közelsége jó hatással van a gyermekekre. A németországiak közül többek életét megváltoztatta, hogy eltölthettek ott két hetet. Hiszen ráhangolódhattak az évszak jellegzetességeire azok is, akik kulturálisan más közegből jöttek.

Ha elfáradtak, megpihentek, és folytatták

Idén tizenheten vettek részt a szociális munkában. Idejük egy részét a farmon töltötték, a hatgyermekes Gáspár családnak segítettek. Ki szénázott, ki az öko-ház tapasztásánál segített, három lány pedig Rékával a konyhán szorgoskodott, és helyben termelt élelemből főztek. Sátortáborban aludtak, mindannyian nagyon jól érzeték magukat.

Bár már az ottlét vége felé tartottak, Paul nem érezte fárasztónak a munkát. A napok végén a gondolatai és a szíve is elpihentek. Ana beismerte, nem fáradt, csak kimerült. A munka nem volt nehéz, de akkor is végezniük kellett, ha épp nem volt kedvük hozzá. Paul hozzátette: a munka dinamizmusát és az érdeklődést kellett fenntartani.

Ezek a fiatalok nincsenek hozzászokva a fizikai munkához, mégis jól dolgoztak.

Ha a tetterejük hullámzott, megbeszélték, ami jó hatással volt mindannyiukra, feladatot váltottak és folytatták a munkálkodást.

Ana számára az volt a legjobb, hogy itt lehettek, láthatták, hogyan élnek itt az emberek. El sem képzelte volna, hogy ilyen nagyszerű érzés kijönniük a természetbe, dolgozniuk és sok, az élethez fontos tudnivalót elsajátítaniuk. Paul szerint nagyon jó tanulóhely a fiataloknak Remete, az ott élő embereknek segíteni, és jelenlétükkel támogatni elképzeléseiket. Az itt megtapasztalt idealista életmódot támogatni kell – mondta meggyőződéssel Paul. Megtapasztalták, hogyan kell együtt dolgozni a természettel, és azt is, miként lehet szociálisan együtt dolgozni, semmint ki-ki magának-alapon. Ugyanakkor minden résztvevőnek megvolt a saját szabadsága is, jelesül: ha elfáradsz, pihenj meg! – ez is benne van a napi ritmusban. Hasonlóképpen az is, hogy „ne aggódj, ha ma lusta vagy, holnap már nem leszel lusta!”

Szemlélet- és világképváltás

Megkérdeztük Paultól, mit változtatott a remetei létidő a korábbi években ott dolgozó fiatalok életében. Tavaly több fiú nehéz eset volt – emlékezett vissza. – Nem tudtak dolgozni, cigarettázni, inni viszont szeretettek. A két hét elég volt arra, hogy megtanulják fegyelmezni magukat, és megtanultak folyamatosan dolgozni. A hatalmas változást a velük dolgozó, őket tanító kollégák mondták el később a drámatanárnak.

Iskolájukban hagyománya van, hogy nyilvánosan elmondják a diákok, hogy a 12 év alatt mi volt fontos számukra. Tavaly volt az első alkalom, jelezték vissza a Paul tanártársai, hogy nem az iskolai tevékenységek közül valamelyik, hanem „a romániai-erdélyi projekt” szerepelt első helyen. „Kinyitotta a szemüket az élet más értelmezésére – ezt jó volt hallani”, jegyezte meg felénk és a növendékei felé mosolyogva Paul. Megtanulnak a fiatalok egy új életet élni, teljesen mást, mint amihez hozzászoktak. És azt is, ne csak magukra gondoljanak, lássák meg azt is, mire van szüksége egy csoportnak.