Magyargyűlöletre felszólító emléktáblák

Shalom

A holokauszt hetvenedik évfordulója alkalmából újabb emléktáblával „gazdagodott” Marosvásárhely és annak lakossága. Ezúttal a nagyállomás kétnyelvű felirata közelében szintén román és magyar nyelven hirdeti a szöveg az utazó vagy az emléktábla iránt érdeklődő számára az észak-erdélyi holokauszt fájdalmát és az akkoriban hatalmon levő horthysta-fasiszta magyar csendőrség embertelenségét.

A pontos szöveg: „A magyar csendőrség a Horthy-rezsim fasiszta jellegű uralma alatt álló Észak-Erdélyből 131 639 zsidót – férfiakat, nőket, gyerekeket – deportált 1944 május-júniusában. A náci hatóságoknak átadott zsidók többsége haláltáborokban pusztult el. Marosvásárhely vasútállomásáról 1944. május 27-én és 30-án összesen 6386 zsidót deportáltak. Emlékezetünkben őrizzük e szörnyű tragédiát a jövő generációk okulására. Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Intézet – 2014. május”.

A közösségi fájdalom és a közösségi ítélet társítása nem idegen a marosvásárhelyiek számára. A Kossuth (bocsánat: Călăraşilor) utcában, nem messze a világszabadság diadalában bízó Petőfi szobrától, a 2003. május 3-án felállított holokauszt emlékmű, a zsidó származású Izsák Márton szobrászművész alkotása mellett román nyelvű fekete márványtábla emlékezik meg a marosvásárhelyi és környékbeli zsidó áldozatokról, „akiket a fasiszta magyar kormány deportált 1944 tavaszán”. Megjegyzendő: bár a tavalyi emlékmű-felújításkor az illetékesek eltüntették az eredeti gyalázó szöveget, és úgy tűnt, hogy „lemondanak róla”, mindez csak az ígéret megszokott be nem tartásának bizonyult.

És ha visszamegyünk az időben, egyéb emléktáblák már román közösségi hősiességről és fájdalomról szólnak, miközben szándékos társításképpen a magyargyűlölet éppúgy közvetlenül felsejlik bennük. Horthysta-fasiszta ősei bűneiről a Bernády György polgármester által építtetett egykori városháza, mai megyeháza bejárati falára elhelyezett „emléktábla-gyűjtemény” emlékezteti az egykori székely főváros arra haladó magyar polgárait. A főbejárat két oldalán elhelyezett két márványtábla az első és a második világháborúban a nemzet újraegyesítéséért küzdő román katonáknak állít emléket. Mivel 1918. december elsején még nem lehetett szidni sem Horthyt, sem a magyarok fasiszta ideológiáját, ezért az emléktábla felállítói szokatlan „bravúros húzással” csempészték az üzenetüket a szöveg utolsó részébe. Azt tudatván, hogy az emlékművet 1919. december 2-án állították fel Marosvásárhely polgárai, majd 1940 őszén megsemmisítették a horthysták, végül 1991. szeptember 28-án újraállították. Ugyanaznap, egyszerre avatták a második világháborús emléktáblát, amelynek főszövegébe már be lehetett írni a „horthysta terror” és a „4 év megaláztatás” üzeneteit.

Érdekes egybeesés, hogy egy héttel a marosvásárhelyi holokauszt emlékmű avatása előtt jelent meg egy újabb tábla a megyeházán. Ez az itt raboskodó 35 román személynek állít emléket, miközben nem felejtkezik el megemlíteni, hogy az eredetileg 1936-ban, a szomorú esemény húszéves évfordulóján emelt táblát a horthysták 1940 szeptemberében megsemmisítették. Hogy a megnevezettek léteztek-e vagy sem, azt nem tudom, de valószínűleg azok állíthatták az emléktáblát, akik akkoriban negyvenezer román áldozatot sirattak el a kossuthista(-horthysta-fasiszta) magyar kormány bűneként. Érdekes egybeesések, szomorú hasonlóságok...

Kérdem én: az emléktábla-állíttatók számára mi volt fontosabb: az őszinte megemlékezésre, „a jövő generációk okulására” való felhívás, vagy a horthysta gyökerű-ősű magyarok, a leszármazottak számára frusztráló üzenet megfogalmazása? Szeretném hinni: az előbbi volt az indíték.

De miért van szükség Marosvásárhelyen, az együttélés és együttgondolkodás szempontjából amúgy is „beteges” városban a hasonló szöveg- és képzettársításokra? Akár akarva, akár – legyünk jóhiszeműek – akaratlanul. A válasz borítékolható: Mert az 1992 és 2011 közötti népszámlálások huszonötezres vesztesége ellenére még mindig sokan élünk magyarok ebben a városban. Vagy más szavakkal: a legtöbb magyar egy tömbben még mindig Marosvásárhelyen él a magyar államhatárokon túl. Esetleg továbbgondolva: miközben nekünk minden itthon maradt magyar számít, addig a román nacionalizmus azokat számlálgatja, akik tudatos-tudattalan megalázottságukban, frusztráltságukban, másodrendűségükben örökre elhagyják a várost. Akik nem azért akarnak gyermeket maguknak, hogy emléktáblák szövegei üzenjenek számukra az idők végtelenségéig, felelevenítve nagyapáik, dédapáik, ükapáik bűneit.

A román grandomán, történelemhamisító, hangulatkeltő törekvéseket már jól ismerjük. A legnagyobb nemzeti zászló birtokosaként Guiness-rekorderek lettünk, kétezer-ötszáz éves történelmet kreáltunk, kitaláltuk a kontinuitás-elméletet és az utólag tudatosult nemzetegyesítő törekvéseket – sorolhatja büszkén az elmúlt száz év propagandapolitikáján nevelkedett hazafi. Sajnos, kevesen hallgatnak az eszükre a szívük helyett. Pedig nemcsak a román állampolgárokról kialakított külföldi összkép szégyellnivaló időnként, hanem az is szegénységi bizonyítvány, hogy a román nemzeti hősökre leadott szavazatok listáján 4. helyezett Nicolae Ceauşescu, 6. Vlad Ţepeş és 10. Ion Antonescu.

Bár a történelem egy rendkívül képlékeny és politikafüggő tudományágazat, engedtessék megjegyezni, hogy azért történelmi tények is léteznek. Ilyen vitathatatlan történelmi tény, hogy Ion Antonescu tábornokot háborús bűnösként kivégezték. De az is, hogy miközben Nürnbergben a fasiszta bűnösök felett ítélkeztek, a német, majd amerikai fogságba került Horthy Miklóst tanúként hallgatta ki a nemzetközi törvényszék. Sokféle érzés, vélemény fogalmazódhat meg románnak, magyarnak, zsidónak, németnek, cigánynak a szívében és az agyában, de aki a történelmi tényeket nem tiszteli, vagy legalábbis nem veszi figyelembe, akár Antonescuról vagy Horthyról legyen szó, az történelemhamisító. Képviselhet bármely hatalmat, mégis saját árnyékának a korlátai között él.

De lépjünk csak ki városunk nacionalista, az európaiságtól távol álló szűklátókörűségéből! Vajon az Európai Unió világháborút viselt országainak a vasútállomásai és megyeházai a fasiszta terror túlkapásaira figyelmeztetik lépten-nyomon saját lakosaikat és egyúttal az európai polgárt, a világpolgárt is? Vagy közelebbről: hol található, vagy mikor lesz felállítva az Észak-Erdély nélküli Románia zsidó áldozatainak az emléktáblája?

Nemrég jártam Radócon (Rădăuţi), és megcsodálhattam a Tăriceanu-kormány által felújított zsinagógát – másokat gyalázó emléktábla nélkül. Az éjszakát Hadikfalva utolsó zsidó lakosánál, a bukovinai magyar értékeket mentő Furman Radunál töltöttem, vendégszeretetét és barátságát élvezve.

Jeruzsálembe is elzarándokoltam, keresztyén emberként Krisztus útját járva. De nem feledkeztem el magammal vinni néhány kavicsot az udvarunkról, melyeket az Aranykapu megnyitására, a Messiás érkezésére váró holtak sírjára helyeztem el. És elérzékenyültem a Yad Vashem Holokauszt Múzeumban, amikor Radnóti Miklós kézírását és a szilágysomlyói Markovits család szomorú történetét olvastam, de legfőképpen akkor, amikor a tizenkét éves marosvásárhelyi kislány, az ártatlan áldozat Hirsch Lili gyönyörű hajtincseit szemléltem a tárlóban.

Horthyról sem Jeruzsálemben, sem Auschwitzban nem írnak annyi rosszat, mint Marosvásárhelyen. Még ott is elismerik, hogy amíg ő volt az ország valós ura, az 1944. március 19-i német megszállásig a zsidók viszonylagos biztonságban, bár kétségtelenül hátrányosan megkülönböztetve élhettek Magyarország területén. Az erőskezű tengernagy kormányzói gyengesége ütközött ki, amikor a nyilas hatalomátvételig elfogadta a kompromisszumot és annak deportálási szörnyűségeit, képtelen volt kitörni ebből a kényszerhelyzetből. Vajon az ő helyében más mit tehetett, mit tett volna?

Miért emlékeztetnek engem mások büntetlenül az őseim állítólagos bűneire? Éppen ott, ahol élek. És ha igen, számukra – legyenek keresztyének vagy zsidók – miért nincs bűnbocsánat? A győztes szégyenét meddig kell még elhordoznia a vesztesnek? Vajon a valós megbékélést, vagy a szélsőjobboldali eszmék ellenreakciószerű terjedését szolgálják az ilyen és ehhez hasonló tettek, emléktábla-avatások?

Mi, észak-erdélyi és dél-erdélyi magyarok nem ilyen egyenjogúságot és nem ilyen kétnyelvűséget akarunk! A strada Gării utcán nem óhajtunk olyan kétnyelvű táblát, amilyet a minap avattak! Mint jogállamban élők, uniós tagország polgárai, nem szeretnénk az elítélteket összemosni a tanúkkal. Mélységesen szégyelljük, közösségünkre nézve rendkívül megalázónak tartjuk, hogy negyedszázados demokrácia és tizenöt éves kormányzati szereplés után Ion Antonescu és nemzeti költőnk-írónk, Wass Albert közzé még ma is egyenlőségjelet tesznek: háborús bűnösök mindketten!

Nem hinném, hogy nekünk is provokáló emléktáblákat kellene felállítanunk, vagy eltüntetett szobrainkat lépten-nyomon megjelölnünk olyan feliratokkal, miszerint a nacionalista román kormányzat semmisítette meg azokat. Sokkal inkább békességre, szeretetre, egymás tiszteletére kellene felszólítanunk embertársainkat. Nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Békességet! Shalom!

Dr. Ábrám Zoltán