Kastélylakókból otthonlakók

Az elmúlt hetek folyamán tengernyi cikk, tévés-rádiós műsoridőt felemésztő tudósítás született a marosvécsi Kemény-kastély visszaszolgáltatásáról. Szinte mindenki megfeledkezett azonban arról, hogy a nyolc évszázados múltú kastélyban az átadás előtti hat évtized folyamán szellemi sérültek éltek. Gyerekek, majd felnőttek, az utóbbi egy-két évtizedben főként lányok és nők. És nem is kevesen. Az átadás előtt 310 ápoltat kellett átköltöztetni a kastély melletti területen levő új – jobbára földszintes – pavilonokba.

A nagy terület, amelyre a központ felépült, a község tulajdonát képezi. Úgy vásárolta össze a helyi önkormányzat parcellánként a helybéliektől. Az egymástól nagy távolságra épült pavilonokat pedig csekélyke állami hozzájárulással pályázati pénzekből építették. Tehát ez a terület nem tartozott a kastélyhoz – magyarázza Pokorny László igazgató –, nem kellett sem visszaigényelni, sem visszaszolgáltatni.

Hogy kiket ápolnak itt? Szellemi sérülteket, olyan betegeket, akik nagy részének nincsenek rokonai, hozzátartozói, vagy ha vannak is, azok elhagyták őket. Ilyen értelemben a társadalom peremére szorult emberekről van szó, akik önhibájukon kívül, a betegségük okán kerültek az intézetbe. El kell feledni az ósdi felfogás szerinti „elmegyógyintézet” verbális szindrómát – itt valóban rekuperációs, rehabilitációs tevékenység folyik, magyarázza az igazgató. S ha nem hinnénk el, példálózik is. A központ legidősebb lakója a 85. évében járó Aranka néni. Aztán volt egy ápoltjuk, aki jelenleg orvos az ország egy másik régiójában. Ez volt ugyanis az alapképzettsége, mielőtt megbetegedett volna. Most azt folytatja. Egy másik volt-ápolt tíz éve kilépett innen, férjhez ment, s most boldog családanya. Egy volt-ápolt jelenleg a saját édesanyját gondozza, igen nagy szakértelemmel. A gyógykezelés csak egyik pillére az ápolásnak. A másik, az a pszichoterápia (a munka-, az art-, a csoportterápia minden válfajával).

„Az, hogy a kastélyban voltunk kénytelenek működni, egy adott helyzet hozadéka volt. A kastélyokat nem arra építették – ezt speciel nyolcszáz éve –, hogy betegeket gondozzanak benne. De nem volt mit tenni, ott kellett működni, kényszerből. Az itteni állapotok összehasonlíthatatlanul jobbak. Az ápoltaknak és az ápolóknak is, ehhez nem férhet kétség” – jelenti ki a leghatározottabban Pokorny. A kastély nagy, tágas, magas szobáiban húsz vagy annál több ápolt volt. Egyetlen teremben. Fürdő, mosdó, mellékhelyiség meg annyi, amennyit évszázadokkal ezelőtt beleépítettek, vagy később kialakítottak. Azaz – kevés. Itt egy-egy szobában három ágy van. S minden szobához – „rosszabb esetekben” minden két szobához, de az ilyen kevés – van egy-egy mosdó-fürdő. Minden épületben nagy, tágas ebédlő, társalgó (plazmatévével, szórakoztató eszközökkel ellátva) áll a beutaltak rendelkezésére. Az ebédlő mellett étellift. És mindenütt háromnyelvű feliratok. Hogy melyik három? Nos, román, magyar, cigány.

Barabás Zoltán orvossal látogatjuk sorra a pavilonokat. Kiderül, épp nemrégiben kaptak 21 darab számítógépet a hollandoktól, a már meglévők mellé. Mert a beutaltak navigálnak a világhálón, filmeket néznek CD-ről, ez már a mindennapi tevékenység megszokott része. Láttuk a varró-, hímző-, kézimunkázó műhelyeket, ahol lázas munka folyt, tucatnyi villanyvarrógép mellett, bementünk a művészetterápiás műhelybe, ahol agyagszobrokat, dísztárgyakat, ünnepi csecsebecséket, díszgyertyákat készítenek a beutaltak. Az egyik teremben három szövőszék, rendszeresen dolgoznak rajtuk. Az itt készült szőttesek minden esztétikai, népművészeti igényt kielégítenek. A ruhadizájn-csoport által alkotott cikkekkel bízvást elmehetnének divatbemutatókra. Az agyagszobrok, üvegfestmények választékát látva döbbenetes tapasztalást tettünk – sok kisplasztikai tárlat megirigyelné az itteni munkákat. December 7-én a marosvásárhelyi Kistemplom téri teremben állítják ki az itt készített tárgyakat. Az már csak hab a tortán, hogy tánccsoport működik (voltak már vendégszereplésen Szlovákiában, Magyarországon), színjátszócsoportjaik rendszeres fellépők az idecsi, szászrégeni, magyarói és más, megyebeli hasonló profilú intézményekben. A csoportos foglalkozásokon való részvétel önkéntes, de már igen nehéz úgy beosztani a programot, hogy minden érdeklődő részt vehessen rajta.

A pavilonokat járva Barabás doktor mutatott néhány visszásságot, ami abból adódott, hogy a tervezők „nincsenek otthon” az ilyen intézmények életében. A kerekesszék feljárónak csak az egyik oldalán van biztosító korlát, a fürdőszobák kapaszkodói hiányosak, a műanyagszőnyegük szétszedhető... de ne legyünk ünneprontók, mondta a doktor.

Riportunkat teljes terjedelmében a Vásárhelyi Hírlap november 25-ei, keddi számában olvashatják el.