Hite és művészlelke tartja melegen piciny szobáját

Több évtizede egyedül éli mindennapjait László Rozália – lánykori nevén Kardos Rozália –, aki magát kissé félénknek és bátortalannak tartja. Nagyon örül minden vendégnek, s habár nagytakarítás közben zavartam meg, és ezért kicsit szégyelli a felfordulást, ennek ellenére szívesen fogad, hellyel kínál. Egy gyerekportrét tart a kezében, amelyet ő rajzolt, majd megmutatja a többi alkotását is, amelyek szerinte csak félkész állapotban vannak, és nem nevezi rajzoknak, csak vázlatoknak. Mindegyikről szinte ugyanaz az ártatlan gyerekarc néz vissza ránk: egy pisze orrú, nagy szemű, igazi magyaros arcvonású kisgyerek. Megkérdem, ki ez a gyerek? Nem ismeri, csak ezt az arcot diktálja a szíve – érkezik a válasz, majd izgatottan, kezét tördelve mesélni kezd piciny szobájában, ahol éppen ma égett ki az egyik körte, ezért a halovány fényért is bocsánatot kér közben.

Felidézte élete fonalát

A Beszterce megyei Septéren született, majd Maros megyébe, Pókába költöztek, onnan pedig Marosvásárhelyre. Édesapját ötévesen vesztette el, édesanyja egyedül nevelte. Már kislány kora óta lenyűgözték a portrék, nem is érti, hogy miért. „Egyszer egy magazinból lemásoltam egy női arcot, és felragasztottam a kanapénk ágyneműtartójának a belsejébe. Édesanyám meglátta, de nem szidott meg, szerette, hogy rajzolok. Mielőtt elment otthonról, mindig kiadta a feladatot nekem, hogy mosogassak, takarítsak, és utána csinálhatok, amit akarok. Alig vártam, hogy kitegye a lábát az ajtón, rögtön nekifogtam rajzolni” – emlékezik vissza Rózsika néni.

Huszonkét éves volt, amikor valaki meglátta a rajzait, és elvitte Bordi tanár úrhoz, aki elküldte őt Kolozsvárra a képzőművészeti egyetemre. Akkor járt először a kincses városban. „Még a hét elemim sem volt befejezve, ezért a középiskola is sok lett volna, nemhogy az egyetem. De felvételiztem, románból a Păstorașul című verset kellett elszavalnom” – mondta Rózsika néni, és már szavalta is a verset. Ahogy eleitől végéig felidézi a régen tanult költeményt, olyanná válik, mint akkor, évtizedekkel ezelőtt. Be is vallotta, hogy nagyon izgul, hisz új számára ez a helyzet, hogy felfigyelnek a rajzaira. „Meghatódom, ahogy újból átélem életem fonalát” – jegyzi meg halkan. Nem vették fel az egyetemre, mert nem voltak meg a megfelelő tanulmányai, de egy ajánlólevelet írtak, amelyet ma is szóról szóra felidéz: „Kardos Rozália komoly ígéret, mérhetetlen vágyakozás van benne, törik, szakad, művész szeretne lenni, érdemes vele foglalkozni.”

Az alkotás öröméről

Ezután felvették a kolozsvári képzőművészeti középiskolába, az első évet ott végezte, majd szólt az igazgató, hogy Marosvásárhelyen is megnyílt a művészeti iskola, ezért hazajött, és itthon fejezte be tanulmányait rajz-festészet szakon. „Tudtam, hogy tovább kell mennem, de bátortalan voltam. Azért csak megpróbáltam ismét bejutni a kolozsvári képzőművészeti egyetemre, de nagyon izgultam, ezért a szóbelim nem sikerült. Nem jutottak eszembe a 15. századi klasszikus festők nevei, pedig álmomban is fel tudnám idézni Michelangelo, Raffaello, Leonardo da Vinci nevét és legfőbb műveiket” – meséli. Rózsika néni már fiatal korában is szívgyógyszerre kényszerült, de most sem panaszkodik, csak úgy mellékesen említi meg nekem. Ezután egy perzsaszövő műhelyben kezdett el dolgozni, közben rajzolt. Öt év után felvették egy marosvásárhelyi gobelinfestő műhelybe, ahol 28 évig dolgozott – jóllehet csak ennek felét vették figyelembe nyugdíjba vonulásakor, hiszen lassabb munkatempót igénylő munkája volt, és az óraszámai sem voltak túl nagyok. Tehetségét kihasználva képmásolással keresett kis pénzt, így jól ismeri például Nicolae Grigorescu munkásságát is.

Rózsika néni húsz éve él Tudor lakónegyedbeli egyszobás tömbházlakásában, férjét korán elvesztette, édesanyja is meghalt. Lassan megtanulta elfogadni helyzetét, és Istenbe vetett hitében találta meg a megnyugvást. Művészlelke és hite soha nem engedik elcsüggedni, az alkotás öröme pedig mindig megnyugtatja, néha verseket is ír. Az sem zavarja különösen, hogy nincs fűtés a lakásban, bár valakitől kapott ajándékba egy kicsi villanymelegítőt, de félő, hogy szerény nyugdíja nem lesz elég a villanyszámlára. 84 évesen úgy érzi, még nem jött el az ideje, nincs felkészülve arra, hogy ecsetet fogjon a kezébe, ezért „csak” vázlatokat készít. Komoly gyermekarcait egymás mellé helyezi, nem teszi egymásra, nehogy „összevesszenek” – mondja kissé mosolyogva, majd a kezembe nyom három almát, és szorosan magához ölelve kíván áldott karácsonyt a halovány égőtől megvilágított szobájában.