Ha kimegyek az ócskapiacra...

Valamikor az ötvenes-hatvanas években a mai Hadsereg (korábban Móricz Zsigmond) téren, az egykori Mészárosréten működött az ócskapiac. Akkoriban a háborús időszakot követő nehéz gazdasági helyzetben sok vásárhelyi innen szerezte be olcsón a használt ruhát-lábbelit, az árusok meg itt jutottak némi plusz jövedelemhez abból, hogy pénzzé tettek használt ruháikat, holmijaikat. Később szocialista szemérmetességből – s hogy ne legyen annyira szem előtt – átköltöztették az ószert a Maros jobb partjára, a Kárpátok sétányával szembe. Innen 2012 áprilisában a Sziget utcába vándorolt egészen a múlt hét szombatjáig, amikor megnyitották az új helyszínt, a Maros-híd melletti kaszárnya udvarán.

A nyitás előtt korábban megfestett „cégtáblán” az állt: Piaţa „OCSKA”. Nos, ezt számos vásárhelyi rosszallotta. A szombati nyitáskor már változott a tábla felirata. Most az áll rajta, hogy Piaţa de vechituri – „Ócska piac”. A nyitás napján indultam el bebarangolni az új helyszínt. Az első kellemes meglepetés: lehetett helyet kapni a híd alatti, a laktanya melletti utcban levő parkolókban, az Erzsébet liget és a Sportcsarnok környékén is. Csak a híd alatt háromszáz autó számára van hely. A laktanyaudvar egykor lebetonozott, most málló-cementű placcain foglalják el a fehér mészporral és festékkel felrajzolt helyeket az árusok. A kerítés mellett fedett árusítóhelyek vannak, az egykori kocsiszínek fedelét is meghagyták, így árnyékba is húzódhattak a piacosok. A hátsó kapun kimenve egy újabb térre érkezik az ószerjáró, innen meg egy kis kanyarral újabb szakaszra, ami benyúlik egészen a Ligetbe, a stadion bejáratáig.

Hatalmas hegyekben ruha, válogatás, rend (és trend) nélkül egymásra hányva, mellette bő rokolyás némber és nagy bajszú, széles karimájú kalapot hordó atyafi üvölt – csak három lej minden darab. Néhány perc múlva alul licitálja magát – most már csak két lejt üvölt a világba. Még így se nagyon akad érdeklődő.

Kissé távolabb, a cipőszektorban már némi rendnek tűnő valami fogad. Szezonnak, időjárásnak, a viselő nemének megfelelő válogatásban. A lábbeli szektor kufárjai már egy magasabb kaszthoz tartozhatnak – erre úgy jövök rá, hogy a fensőbbséges stílusban trónoló árus csak úgy a foga közül köpve mondja be a széttaposott szandál árát: tíz lej.

Tévék, mosógépek, gyerekülések, elektromos ketyerék kusza halmai közt bolyongok. Egy székelyföldinek tűnő akcentusú atyafitól megkérdem – csak úgy, a miheztartás végett – ez mi? S közben egy számomra, s minden más laikus számára ismeretlen rendeltetésű ketyerére mutatok, amiből elektromos vezetékek állnak ki. Nemtom – mondja lefegyverző egyszerűséggel. Akkor hogy árulja? – folytatnám a társadalmi érintkezés legalacsonyabb fokán. Aki majd megveszi, az tudni fogja, mi az – mondja salamoni bölcsességgel.

Féltucatnál is több lacikonyha üzemel a területen. Kolbászt, csórékolbászt (mititeit), édességet, üdítőket, „modernebb vásárlóknak” hot dogot, hamburgert kínálnak. Van amelyik csak amolyan „talpra magyar”, állva kell elfogyasztani mellette a menázsit, másoknak nagy, kockásterítőjű asztalokkal telerakott teraszaik vannak. Van egy olyan gyanúm, hogy a vásárlóknak még fele sem igazi vásárló. Csak úgy kijönnek nézelődni, szocializálódni az épp szabad szombaton. S ha már itt vannak, beülnek egy ilyen lacikonyhába múltidézni.

A bejáratnál tábla adja tudtul a díjszabásokat: a személygépkocsiknak a piacra való beviteléért 30 lejt kell fizetni naponta. Ugyanez 3,5 tonnáig terjedő teherjárművekre 40 lej. Utánfutós autónak 45 (beleértendő a sátor). Az árusok elfoglalt négyzetméterenként 5 lejt kell hogy fizessenek. Ezek a 2012-ben megszabott, azóta sem emelt díjak.

A teljes riport elolvasható a Vásárhelyi Hírlap július 20-án, hétfőn megjelent lapszámában.